Amitől egy kisbaba fél

A kisbaba, aki nem ismer félelmet

Az első igazi félelem nyolc hónapos kor körül jelentkezik, és a szaknyelv máris megfosztja félelem mivoltától, amikor szorongásnak nevezi. Ez a nyolc hónaposok szeparációs szorongása, amelyről már korábban szóltam, és amely – úgy tűnik – lassan a múltunk része. Nem tagadom, nagy megkönnyebbülés ez nekem: végre újra magára hagyhatom a kislányomat, amikor ki kell mennem valamiért néhány percre a szobából. Illetve, magára hagyhatnám, ha a kis huncut nem törné a fejét állandóan valami rosszaságon. Olyan eleven, és féktelen kíváncsisággal van beoltva, hogy a legképtelenebb helyeken is észreveszi és megkaparintja az előle elrejtett holmikat. Már átrendeztük a lakást, de előtte továbbra sincs akadály. Lassan ott tartunk, hogy tőle kell megkérdeznünk: „Panna, nem emlékszel, hová dugtam előled a távirányítót?” A virágállványt és a könyvespolcot eltorlaszolni csupán arra volt jó, hogy amikor a kisasszony egy vidra ügyességével megközelíti őket és megkapaszkodik bennük, akkor nekünk, lomha felnőtteknek percekig tartson visszahúzni őt a tiltott területről. Mindeközben azt sem rejti véka alá, hogy roppant jó humorérzékkel áldotta meg az ég. Sokkal jobbal, mint a szüleit, mert amin mi bosszankodunk, azon ő olyan jól mulat, hogy rázkódik a nevetéstől. A gyerek tehát nem fél semmitől.

Félelem az ismerősöktől

Egész pontosan, addig nem fél semmitől, amíg kettesben, vagy hármasban van a szüleivel. Attól kezdve azonban, hogy valaki meglátogat bennünket, mintha egy másik gyerek bőrébe bújna egy másodperc alatt. Így tehát, amikor egy-egy látogató (nagyszülő, ismerősök) váratlanul betoppan, hogy megnézze végre azt a kis drágát, akiről mi, a szülők már ódákat zengedeztünk a telefonban (hiszen „a kisbabánk olyan ügyes! Olyan okos! Úgy produkálja magát! Ha azt ti látnátok…!”), rendszerint beteges hazudozónak, de legalábbis betegesen elfogultnak bélyegez már néhány percnyi itt-tartózkodás után. A kislányunk ugyanis azon emberek társaságában, akikkel napi 20 óránál kevesebb időt tölt összezárva (a szülein kívül mindenkire ez érvényes) nemcsak nem produkálja magát, de egy megszeppent kiscica módjára behúzódik egyikünk ölébe, és lehajtott fejjel tanulmányozza a szőnyeg mintáit. A helyzet pikantériája egyébként abból adódik, hogy amint a vendég (nagyik esetében különösen kényes a szituáció) „Na, most már mennem kell!” – sóhajtással veszi a táskáját, és távozni készül, Panna mutat némi életjelet, majd egyenes arányban az illető kijárathoz való közeledésével, felélénkül a hangulata. Mire a nagymama (vagy más vendég) a liftet hívja, gyermekünk már az úgynevezett „nyolcfogas” vigyorral a képén integet az ajtóból. Hajjaj! A víz se mossa le rólunk, hogy mi tanítottuk erre a gyereket!

Ijesztő idegenek

Hasonlóan kínos tud lenni, amikor mi utazunk a lifttel, amelyet megállítanak az alsóbb emeletek valamelyikén. A belépő elé idilli kép tárul: anya és kislánya egymást mulattatja, a gyerek majd’ kidől a babakocsiból, úgy nevet. Lehet ennek ellenállni? Útitársunk mindenestre bekapcsolódik, velünk nevet, sőt még egy „ugyulu-bugyulu”-t is elereszt a gyerek felé. Követi is a produkciót Panna részéről a döbbent csend, holtra vált arcocska, legörbülő száj, majd olyan fékevesztett üvöltés, hogy a játékos kedvű lakótárs alig győzi túlkiabálni a bocsánatkérések sorozatával, majd a földszintre érve ijedten iszkol ki a hátsó ajtón.

Furcsa nénik

De a nagybevásárlás is megér egy misét! Azokról a pillanatokról beszélek, amikor kígyózó sorok állnak a bevásárlóközpont valamennyi pénztáránál, mi pedig ezek egyikének a végére toljuk be a babakocsinkat. Általában idejekorán lemondok minden reményről, ha hosszas várakozás áll előttünk, legalábbis azt illetően, hogy Panna majd nyafogás-sírás nélkül végigüli az időt, míg sorra kerülünk. Újabban mégis kellemes csalódás ér, mert azt tapasztalom, hogy a kislányom már képes érdekfeszítő látnivalókat találni magának. Hol egy másik kisbaba, hol a bevásárlókocsik kerekei, hol a polcokon sorakozó színes-szagos termékek sokasága köti le a figyelmét. Egyre ritkábban sírdogál. Természetesen, ez csak azokra az esetekre igaz, amikor nem áll mögöttünk egy (netán több) néni, akik nem bírják ki, hogy meg ne dicsérjék a kicsinyem bájos arcocskáját, gyönyörű kék szemeit, no és persze a türelmet, amivel csendben nézelődik. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy elhangzik a „Jaj, de aranyos, milyen szép szeme van, és milyen türelmesen vár!” mondat, a gyerek olyan intenzív üvöltésbe kezd, hogy végül ölbe véve kell végigbénáznom a futószalagra kipakolás, a fizetés és az elpakolás egyébként sem egyszerű hármasát. S, ha ez még nem elég ok arra, hogy pironkodjak, ez a „nénitípus” még azt is előszeretettel jegyzi meg, hogy „Biztos csúnya vagyok, azért fakadt sírva.” Háááát… Mit lehet erre mondani?

Amiért még a nénik is szerethetők

Az apróbb társadalmi kellemetlenségek ellenére nem gondolom, hogy a kislányom viselkedése aggodalomra adhat okot. Nem várhatom (nem is várom) el, hogy aktív társasági életet éljen 10 hónaposan, miközben én magam sem vagyok oda a nyüzsgésért. Emlékszem, néhány éves koromban én sem szerettem, ha idegenek megszólítottak, és azt sem, ha sok ember közé kellett mennem. Szerencsére Panna félelme csak a felnőttekkel szemben jön elő. A gyerekeket, legyenek bár vele egykorúak, vagy idősebbek, kivétel nélkül rajongással üdvözli a játszótéren, az utcán, vagy az orvosi váróban. Ami a néniket illeti, úgy látom, lassan elfogadja őket is, hiszen már megfigyelte, hogy a téren legtöbb néni karja egy aranyos kiskutyában végződik. Márpedig a kiskutyáknak Panna végképp nem tud ellenállni!