"Mindig valami lehetetlent szeretnék, olyasmit, amit nem lenne szabad kívánnom. Most például azt szeretném, ha valaki legalább egy órára visszavinne gyermekkoromba..."
Gennagyij Gor

Üzenet a gyermekkorból

Emlékszel még rám? Tudom, hogy rég volt, de azért mégis... Szerintem emlékszel, csak nehezedre esik elhinni... pedig én vagyok... Azért jöttem, mert félek. Félek, hogy nem gondolsz rám eleget, és már nem veszed komolyan a nekem tett ígéreteket.
Nahát, csak most látom, levágattad a hajadat? Nem először... Pedig azt ígérted, mindig hosszú hajunk lesz. Azt mondtad, még ráncos öreganyó korunkban sem válunk meg tőle, még akkor sem, ha olyan színtelenül, erőtlenül és ritkásan lobog majd a szélben, mint egy feslett rongydarab. Ezt mondtad.

És mi van a többi dologgal, amiket úgy szerettünk? Szoktál még a padlásra lopózni, hogy régi tikok után kutass, és futsz még a kukorica sorok között, amikor esik az eső? Nincs már se padlás, se kukoricás? Az meg hogy lehet? Ó, szóval már nem ott laksz...
És szoktál még balett ruhában a szoba közepére állni, és porszívócsőbe énekelni? És a színház? Emlékszel, hogy mennyit nyúztuk vele a mamát, és hányszor visszakönyörögtük magunkat ugyanarra a darabra? Legalább négyszer láttuk a Víg özvegyet és háromszor a Mária főhadnagyot, néhány hét leforgása alatt. Micsoda szerelmek voltak ott! És micsoda ruhák! Tényleg, meg vannak még a pörgős szoknyáid? Tudod, amiket a kopogós cipővel szoktunk felhúzni. Persze, hogy nincsenek, gondolhattam volna...

De azért nyaranta ugye kifekszel a barackfa alá olvasni, és felmászol a tyúkól tetejére egy tál cseresznyével, hogy a fűbe köpködhesd a magokat? Hogyhogy nincs rá időd? Mégis mi másra pazarolod el? Na és a téli reggeleken, mikor az aszfaltra ráfagy a dér, képzeled még azt, hogy a gyémánt úton sétálsz? Mint a királylány abban a mesében, amit apa annyiszor felolvasott nekünk. Gondolom, már a címére sem emlékszel, pedig az egyik kedvenced volt, és apa olyan szépen olvasta... Szokott még apa mesélni? Ja, hogy már nem vagy gyerek... Akkor gondolom, bunkit sem építesz már. Székekből, ágyszivacsból, párnákból és pokrócokból, hogy aztán elbújhass egy elemlámpával és egy Hahota vicc könyvvel. Hogyne, tudom, ebből is kinőttél már...

És a jócselekedetek? Csak azt ne mondd, hogy ahhoz is túl nagy vagy! Ahhoz nem lehet elég nagynak lenni. Szoktál még haza csempészni a rózsafüzéres dobozban, kiszáradt katicákat, meg letört farkú gyíkokat, hogy otthon meggyógyítsd őket? Miért nem? Elveszett a rózsafüzéres doboz? Na és? Talán a hited is vele veszett? Inkább ne is válaszolj vagy csak nagyon halkan...

Mondd csak mikor történt? Mikor jött el az a pillanat, amikor lemondtál ezekről?

Amikor már nem fújtál több szappanbuborékot, nem hajoltál le a pitypangokért, nem tömted tele a zsebeidet vadgesztenyével és nem követted többé ujjaddal a szivárvány ívét. Vagy az egész olyan lassan zajlott, olyan apránként, hogy észre sem vetted? Esetleg te magad kívántad, hogy végre felnőtt legyél?

Azért van bennünk valami közös: már az én koromban is írtál, akkoriban kezdted el. Ebből már biztosan tudod, hogy én most 7 éves vagyok. És te? 31?! Hogy miért mosolygok? Mert örülök, hogy van még jó pár évem, amíg te leszek...

Ha akarod, majd sűrűbben meglátogatlak, segítek, hogy csinálj néha valami őrültséget, hogy ne rágódj annyit a dolgokon, és csak a szíved után menj, úgy, mint régen. Most viszont mennem kell, mert Dédi már varrogatja az elsőáldozási ruhánkat, közben meg süti a rétest, tudod azt a finom túrósat, citromhéjjal és sok mazsolával... emlékszel?