Mi, a XXI. század emberei ahhoz vagyunk hozzá szoktatva, hogy a dolgainkat, beleértve a párkapcsolatunkat is ne megjavítsuk, hanem dobjuk ki, és vegyünk helyette újat, hátha az jobb lesz...

Őseink sokkal jobban figyeltek a dolgaikra, és ha valami elromlott otthon, akkor nem dobták ki azonnal, hanem megjavították. Ugyanígy volt ez a házassággal is, nem is volt ennyi válás, hanem megpróbálták megjavítani azt, amit meg lehetett. De mi, a XXI. század emberei, akik az eldobható pohárhoz, borotvához vagyunk szokva, sokkal hamarabb cserélünk le egy dolgot egy másikra, egy szebbre, jobbra. Ha hónapok, vagy évek elteltével problémák adódnak az együttélés során, nem próbálunk komolyabb erőfeszítések árán összecsiszolódni, és kijavítani a saját hibáinkat, hanem újabb kapcsolatot keresünk, hátha megtaláljuk az ideális partnert, miközben mi, saját magunk messze vagyunk a tökéletességtől. Hosszú távú párkapcsolat pedig akkor jön létre, ha mindkét fél lejjebb tudja adni az egóját, hogy kialakulhasson a közös „mi" intézménye. Ehhez persze türelemre és közös alkalmazkodásra van szükség, ami ellen a XXI. századi egónk igencsak tiltakozik.

Először talán magunkban kellene rendet rakni

És szembesíteni önmagunkat azzal, hogy ha mi nem változunk belülről, akkor a következő kapcsolatunkat is el fogjuk dobni. Ehhez azonban helyes önismeretre, hibáink belátására és erős szándékra van szükség. Legfontosabb, hogy fogadjuk be az életünkbe a másik személyt! Ne csak testileg és lelki szemetesládának használjuk a másikat, hanem becsüljük is meg.

Fel kell ismernünk, hogy milyen társ kell az életünkbe, aki abban segít, hogy fejlődjünk és ne cseberből vederbe essünk. Mikor már rájöttünk arra, hogy milyen társ illik hozzánk, akkor merjünk belevágni egy új kapcsolatba, amelyben majd nem érezzük magunkat kihasználva, mert elég érettek leszünk ahhoz, hogy ne használjanak ki minket és mi sem másokat, hanem egymást segítve fejlődjünk a párkapcsolatban, mozaikként kiegészítve egymást.