Egy kiskutya gondolatai...

Teli pocakkal feküdtem egy puha párnán, mint ezelőtt még soha. Meleg volt, de nem az a kutyameleg, mint nyáron, inkább olyan otthonos meleg, amit esőben soha nem érez az ember. Gondoltam, mégis csak kinyitom a szemem, és fura látvány tárult elém. Nem messze tőlem egy kedves ismerős arca volt, közelebb bújtam és beleszagoltam a hajába. Igen! Nem álom volt! Nem álom volt... tényleg nem álom volt.. és ha behunyom a szemem és megint kinyitom, akkor is itt van! Emlékszem, eleinte nem nagyon hittem benne!

Nem mertem hinni, mert féltem…

Féltem. Féltem attól, hogy ő sem fog eléggé szeretni, és féltem, egyszer jön valaki, akit jobban szeret, és féltem, egyik nap megint nem kapok enni, és utána se, és talán utána se. Féltem mindentől, féltem másoktól, féltem az autóktól, féltem az új zajoktól. De volt valami fura ebben a félelemben, volt benne valami reménykedés is! Nem miattam, hiszen én tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, így ha valaki az ennivalóm felé ment, én bizony megvédtem! Ha valaki a gazditól simiért kuncsorgott, én bizony elzavartam! Ha valaki megint autóba akart tenni, hogy kikössön az út szélén, hát én rúgtam, csíptem és haraptam! Nem szégyellem, féltem!

Egyszer csak elmúlt a félelmem…

Aztán észrevettem valamit. Akárhogy próbáltam kezembe venni az irányítást, ez a kedves, ismerős arc szomorúvá vált. Leguggolt és odahívott. Most már tudom, sokszor kellett megkeményítenie a szívét, sokszor kellett szigorúnak lennie velem, hogy megértsem, szeret! Hihetetlen, de szeret. Akkor is, ha morgok, akkor is, ha a fogaimat mutogatom, és akkor is, ha ijedtemben hangosan ugatok, hogy senki se vegye észre, mennyire rossz most nekem! Aztán ahogy a szeretete bátorságot öntött belém, elmúlt a félelmem.

A lábtörlő már nem a vetetlen ágyam, hanem az otthonom kapuja!

Az edénykém már nem a moslékos bödön a konyha padlóján, hanem a jutalom a nap végén, mert szeret! És én is! És megteszek mindent, hogy ez így is maradjon! Olyan peckesen sétálok, ahogy csak tudok! És olyan fényesre nyalom a tányért, ahogy senki. És odabújok Hozzá, ha sóhajt, én megnyalom az arcát, és tudom: ez így lesz mindig!

De most búcsúzom, mert gyorsan visszaalszom, ugyanis a legjobb része a napnak az, amikor azt hiszi, hogy ő kelt felt engem! Kis buta, ha tudná! Szívem minden dobbanásával őrzöm az álmát és
szívem minden szeretetével viszonzom az övét, aki engem, a kis „senkit” a világ legboldogabb kiskutyájává tett!

Szép jó reggelt mindenkinek!

Szeretnéd Te is bearanyozni egy kiskutya

mindennapjait? Akkor gyorsan kattints >>