Időnként nyugodtan veszítsd el a fejed

Vajon honnan törnek fel sugallataink és megérzéseink? A tudattalan mélységeibe merülve találhatjuk meg a választ: valóságos kincsesbányára bukkanunk, a kiaknázás azonban meglehetősen fáradságos feladat, mely tudatos erőfeszítéseket követel részünkről. Túlságosan is hajlamosak vagyunk arra, hogy fenntartások nélkül fogadjuk el a konvencionális gondolkodást. Hatékony elhárító mechanizmusok működnek bennünk: amennyiben egy benyomás nem felel meg elvárásainknak, mert a józanész által felépített világképünket veszélyezteti, még a tudatosulást is megakadályozzuk. Vagyis: megismerő rendszerünk nem csupán tájékozódásunkat segíti, hanem szűrőként is funkcionál.

Másrészt viszont hajlamosak vagyunk a fantáziálásra, nemritkán pedig agyrémeket kergetünk. Nehéz eldönteni, hogy sugallataink és látomásaink mennyire hitelesek. A hétköznapi tudatosság és a józan ítélőképesség nélkül elvesznénk a világban, ám ahhoz, hogy megismerő tevékenységünk valóban kiteljesedhessen, a lélek ismeretlen tartományait kell feltérképeznünk.

A spontaneitás

Időnként úgy érezzük, hogy minden a lehető legjobban alakul. Nem görcsölünk, nem izgulunk, hanem egyszerűen tesszük a dolgunkat. A megfelelő szavak ömlenek belőlünk, nehéz feladatokat oldunk meg szinte gondolkodás nélkül, esetleg valódi remekművet alkotunk, holott nem is rendelkezünk a szükséges háttérismeretekkel. A biblikus tanok hívei szerint ihletett pillanatainkban Isten vezet bennünket, a keleti hagyományokat követők viszont úgy vélik, hogy amikor spontán módon cselekszünk, valódi természetünk nyilvánul meg. A taoisták az akarat nélküli cselekvésre tanítanak. Nem arról van szó, hogy automatikusan, gépiesen tesszük a dolgunkat. Néhány személyes élményem leírásán keresztül talán érzékeltethetem a lényeget.

Sietnem kellett egy találkozóra: mindössze fél órám volt arra, hogy a Svábhegyről a Margit hídhoz érjek. Mivel gyalog szoktam közlekedni, meg sem fordult a fejemben, hogy busszal, majd villamossal utazzak. A nedves falevelektől csúszósak voltak a járdák, ráadásul már jócskán sötétedett, én mégis futni kezdtem, pedig nagyon keveset látok. Vittek a lábaim, valósággal száguldottan lefelé. Rémisztő látvány lehettem, amint a fehér botot magam előtt lengetve csörtettem. Nem aggódtam, pedig lett volna miért: a józan megfontolások fényében legfeljebb száz méter után el kellett volna vágódnom. Én azonban felfokozott éberséggel rohantam: tisztában voltam a veszélyforrásokkal, de még a lépcsőkhöz érve sem bizonytalanodtam el. Huszonhét percig tartott az út. Soha nem felejtem el a bódító zsongást, amit érkezésemkor éreztem! Önkívületben voltam? Aligha, mert emlékszem az élmény minden részletére. Nem időztem egy másik dimenzióban, egyszerűen csak bíztam az intuitív képességemben.

Valamiért vonzódom a törzsi ritmusokhoz. Szereztem az ütőhangszereket, örömmel játszadoztam, ám évekig alig tudtam fejlődni. Technikai tudásom gyarapítása végett elkezdtem tanárok után kutatni, de nem találtam az igazi mestert. Engem a bennem lüktető ritmusok eljátszásának lehetősége villanyozott fel. Aztán egy kirándulás alkalmával megérkezett az áramlat: leültem egy hegytetőre, majd elkezdtem játszani. Nem gondolkodtam az ütéseken, egyszerűen maguktól mozogtak a kezeim. Csak a ritmus létezett: folyton önmagát korrigáló személyiségem teljesen kikapcsolt. Szeretek rajzolni, zenéket szerezni. Megtanultam, hogy kivárjam az ihletett pillanatokat: időnként hetek telnek el anélkül, hogy valamit létre tudnék hozni, végül azonban hirtelen elindul a folyamat. Az áramlat-élményt nem lehet állandósítani, mindazonáltal tudatosan törekedhetünk arra, hogy minél többször lehessünk oldottak, elengedettek. Paradox módon a spontaneitás képességének megszerzése nagyon is tudatos erőfeszítések eredményeként fogható fel. Rendszeres mozgásra, valamint összpontosító gyakorlatokra van szükségünk ahhoz, hogy biztosítsuk a megfelelő hangoltságot.

A belső hang

Időnként sugallatokat kapunk: mintha megmondanák nekünk, hogy mit és hogyan kell véghezvinnünk. Hónapok óta kutattam egy hanglemez után. Többször végigjártam a város zeneboltjait, ám hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítésem. Aztán egyik reggel váratlanul érkezett a sugallat: pontosan tudtam, hogy hová kell mennem. Éreztem: a lemez ott lesz a polcon.
Amikor figyelmen kívül hagyom a sugallatokat, rendszerint alaposan ráfázok. Elterveztem, hogy túrázni megyek a környékbeli hegyekbe. Minden részletet alaposan elterveztem, ám egy sejtelmes hang megpróbált eltéríteni szándékomtól. Éreztem, hogy baj lesz, de nem akartam kiszolgáltatni magam holmi tudattalan jelzéseknek. Bíztam józanságomban és helyismeretemben. Természetesen legurultam egy domboldalon. Fölöslegesen keresném az események hátterében meghúzódó misztikus erőket: a belső hang arra figyelmeztetett, hogy nem vagyok elég éber és összeszedett a túrához. Másrészt igazából a baleset bekövetkezése nem ért váratlanul.

Mármost hogyan érezhetjük meg a még be nem következett eseményeket? Feltételezzünk egy idő nélküli, minden létállapotot magában foglaló dimenziót? Amennyiben hangoltságunk megfelelő, talán időnként lehetőségünk nyílik a hozzáférésre? Ramanujan, a híres hindu matematikus nem rendelkezett nagy háttértudással, fejéből mégis megállíthatatlanul ömlöttek a formulák és a megoldások. Lehetséges, hogy valójában minden tehetséges ember médium volna? Talán egyesek leképezik mindazt, amit egy rejtélyes létszféra magában foglal?

A kollektív tudattalan

Carl Gustav Jung a spirituális lélektan felülmúlhatatlan géniusza volt. Miután szakított a sarkosan észközpontú Freud nézetrendszerével, megnyilvánulhatott látnoki tehetsége. Számára nyilvánvaló volt, hogy az éber tudat alatt nem csupán személyes élményvilágunk eltemetett maradványait raktározzuk. A feltárások alkalmával ősi jelképekre, lényegében általános mintázatokra bukkanunk. A kollektív tudattalan a létezés teljes élményanyagát magában foglalja: nem csak a múltról, hanem a jövőről is felvilágosít.

Jung a világot ősformák megtestesüléseként értelmezte. Mikor önmagunk megvalósításán fáradozunk, a személyiségünket meghatározó motívumokat, szimbólumokat kell tudatosítanunk. Tapasztalt vezető segítsége nélkül a feltárással nem szabad próbálkozni, mivel a mélységek felettébb kellemetlen meglepetéseket is tartogatnak számunkra. Mindenekelőtt álarcunktól, vagyis a társadalom elvárásainak megfelelően alakított rétegtől kell megszabadulnunk. Utunk során kiderülhet, hogy lényünk valódi motívumait illetően eddig teljes tudatlanságban éltünk.

Sokan arra hivatkozva vetik el Jung lélektanát, hogy a szimbólumok csupán fantáziánk teremtményei. Bár akár kollektívek is lehetnek, lényegében agyrémek. Vajon megalapozott a bírálat? Nem feltétlenül, ugyanis a szimbólumok lélektani tények. Mivel hatnak ránk, foglalkozni kell velük.

Az intuitív karakter

Nekem úgy tűnik, hogy az erőteljes indulati töltettel rendelkező személyek állnak igazán közvetlen kapcsolatban a tudat mélyebb rétegeivel. Az intuitív megismerést a sarkosan észelvű hozzáállás akadályozhatja. Néhány hisztérikus megnyilvánulásra hajlamos embertársamnál gyakran tapasztaltam a megérzésekre való rendkívüli hangoltságot. Az ösztönöktől vezérelt karakter számára könnyebben megnyílnak a kapuk, ám tudatos ellenőrzés hiányában az élmények akár őrületet is előidézhetnek.

Szeretnél még több ilyen és ehhez hasonló rejtélyes esetről olvasni? Akkor mindneképpen vedd meg a HIHETETLEN MAGAZIN aktuális számát!