Mikor egy kapcsolat véget ér, az az egyik félnek mindig jobban fáj. Annak, aki jobban szeretett, annak, akit váratlanul ért a búcsú. Ilyenkor nehéz feltápászkodni és kikecmeregni az önsajnálatból. Egészen pontosan: pokolian nehéz. Pedig érdemes. Nem baj, ha az ember közben biceg, ha megremeg a lába és olykor még hátra tekint és visszavágyik. Baj akkor van, ha vissza is fordul, azt remélve, hogy még ott találja azt az elveszett szerelmet.

Sokáig eltarthat ez az ingoványos időszak, néha az eltelt időt fel sem mérjük, és hajlamosak vagyunk hónapok után is azt hinni, hogy amit érzünk, még mindig szerelem. De ami ilyenkor valójában bennünk munkál, annak már semmi köze a szerelemhez, az már csak a megszokott utáni vágy, az újtól való félelem, a fájdalom és a 'csak azért is' hamiskás kvartettje.

Mi a kiút?

Az csak egy van: betartani a kötelező haladási irányt, ami ilyen esetben nem más, mint egyenesen előre. Mert a buszsofőr sem tolat vissza azért egy megállót, hogy megnézze, lekéste-e valaki a járatát, hogy lássa, van-e valaki, aki toporzékolva átkozza magát, amiért nem volt elég pontos.

Engem sem érdekelt, amikor hat év után végre volt erőm kilépni egy végletekig ellaposodott és megromlott kapcsolatból. Felszabadító érzés volt, és azt hittem túl vagyok a nehezén, és már csak jó dolgok várnak rám. Nem egészen így történt. Ugyanis nem számoltam azzal, hogy én is bele fogok esni azokba a csapdákba, amiket kivülről olyan magabiztosan felismer az ember, benne lenni viszont egészen más.

Az első néhány hét felhőtlenül telt, élveztem a szabadságot, a függetlenséget, azt hogy úgy osztottam be az időmet, ahogy nekem tetszett. Újra én uraltam az életem minden egyes percét, kötelezettségek nélkül. Annyira jól éreztem magam egyedülállóként, hogy úgy gondoltam, egy még nagyobb változás csak még több jót tehet velem, és külföldre költöztem. Másfél-két hónap után azonban az új környezetet is kezdtem megszokni, lecsengett az újdonság varázsa, és kezdtem a régi életem után vágyakozni. Meginogtam. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy jól döntöttem, amikor kiléptem a kapcsolatból, és hirtelen a szép emlékek felerősödve, a kevésbbé szépek pedig összezsugorodva lebegtek a szemem előtt.

Napról napra erősödött bennem az érzés, hogy hibát követtem el, és az egészet vissza kellene csinálni. Az exem – aki a szakításunk óta rendszeresen hívogatott – egyre sikeresebben gyakorolt rám hatást az ígéreteivel és kérlelésével, miközben a családom és a barátaim folyamatosan arra emlékeztettek, miért is hagytam őt ott.
Úgy éreztem, eljött a teljes csönd ideje, hogy ki kell iktatnom mindenkit az egyenletből, és egyedül kell döntenem. Többé nem válaszoltam az exem üzeneteire és nem fogadtam a hívásait, az ismerőseimmel pedig egy szót sem beszéltem róla. Helyette inkább átgondoltam a kapcsolatunk hat évét, írtam pozitív-negatív listát, és a lehető legőszintébben tárgyaltam meg magammal a témát. Kénytelen voltam beismerni, hogy már nagyon rég nem voltam boldog abban a kapcsolatban, így aztán megértettem, hogy nem is ő hiányzott, csupán az az érzés, hogy tartozom valakihez, az érzés, hogy valakihez haza mehetek, valakivel törődhetek. Az a hat év alatt megszokott életritmus hiányzott, amit együtt alakítottunk ki.

A megszokás nagy úr

Sokszor hallottam ezt korábban, de sosem hittem benne. És tessék, a kritikus pillanatban engem is megtévesztett. Majdnem elhitette velem, hogy még mindig szerelmes vagyok, holott csak annyi történt, hogy fenekestül felfordult az életem, és ez amilyen jó volt eleinte, olyan ijesztő lett idővel. A rákok jutottak eszembe, mert azok haladnak hátrafelé, védekezésből, ha valami megijeszti őket vagy ha veszélyt éreznek. Előttem viszont nem volt semmi veszély „csak” a jövő.

Ez után a felmismerés után már csak egy dolgom volt: kitartani. Abban a tudatban, hogy egy szakítás sosem véletlen, hogy az ember mindig pontosan érzi, ha valamit meg kell lépnie, és ami azután következeik, olykor felkavaró lehet, de a kötelező haladási irányt mindig tartani kell.