A Nagy-korallzátony még a Holdról is csillog

A több mint 2000 km hosszan húzódó korallzátony a Föld legnagyobb természeti képződménye, mely csillogó vízgyűrűként ékesíti Északkelet-Ausztrália partját. A legnagyobb élő szervezet által valaha létrehozott képződmény csaknem teljesen a vízfelszín alatt helyezkedik el. Teljes pompáját és hatalmas méretét csak az űrből lehet értékelni, ahogy egy űrsikló fedélzetéről látszik. A zátony részben valódi szigetek körül alakult ki, amelyek tulajdonképpen egy régen víz alá került hegylánc csúcsai. Kivételes gazdagságát azonban az a 3000 korallzátony, korallsziget, korallpad és lagúna jelenti, amelyek mind különböző szinten állnak. A zátonyokat tízezer év munkája hozta létre, miközben az óceán elérte jelenlegi szintjét a legutolsó jégkorszak óta. Ahogy az egyes korallgenerációk a régebbiek vázára építkeznek, folyamatosan mindig új korallréteg képződik.

Ennek az elképesztő méretű létesítménynek az építészei apró korallpolipok milliói, melyeknek közel 350 különböző faja él itt. A medúzák rokonai, a kis korallpolipok, kalcium-karbonátot vonnak ki a tenger vizéből, és mészkőbevonatot alkotnak belőle, amelynek milliárdjából áll a zátony. Korallzátony csak ott alakulhat ki, ahová eljut a napfény, egyenletesen meleg a vízhőmérséklet, és kristálytiszta a víz. A Csendes-óceán délnyugati térségében uralkodó körülmények ebből a szempontból elméletileg tökéletesek, hiszen a hőmérséklet a 28 Celsius fok körüli tartományból egész évben szinte alig mozdul el. A korallok között vannak lágy, váz nélküli és kemény, telepképző korallok is, melyek különféle formájúak és méretűek. Egyik olyan, mint egy szarvasbika agancsa, másikuk, mint az ostor, vagy legyező. Némelyikük olyan szívós, hogy állja az erős hullámveréseket, mások oly törékenyek, hogy csak a legcsendesebb vizekben képesek megmaradni.

A Nagy-korallzátony az óceán „trópusi őserdője”, ahol a korall helyettesíti a fákat és a növényeket, a halak és a puha testű élőlények pedig az állatokat és a madarakat. Az életnek itt is ugyanolyan sokféle formája jelenik meg, mint az erdők rengetegeiben. A korallok közötti élethez sokféle élőlény alkalmazkodott, szivacsok és tengeri rózsák, csigák és tengeri uborkák, garnélarákok, óriáskagylók, tengeri zsákállatok, tengeri kígyók, medúzák és halak pompás színű csoportjai élik itt mindennapjaikat. Csak a halaknak 1500 faja él errefelé, azaz százezer egyed a zátony minden hektárján.

A nappalok a zátony sekély vizében aligha nevezhetők nyugodtnak, de az éjszakák hozzák a legnagyobb nyüzsgést. Éjjel táplálkoznak a korallpolipok is. Sokszínű csápjaikat kinyújtva, foglyul ejtik az apróbb állatkákat és planktonokat. Ahogy a tapogatók milliárdjai kinyúlnak, olyan a látvány, mintha a zátony varázsütésre virágba borult volna. A nyugodt tavaszi éjszakákon szintén különös látvány figyelhető meg. A zátony teljes hosszában az egész polipnépesség peték és ivarsejtek narancssárga és vörös, kék és zöld burkait bocsátja ki, amelyek a felszínre kerülve színessé festik a vizet. A burkok aztán felhasadnak, a peték és az ivarsejtek egyesülnek, és újszülött korallpolipokat keltenek életre, melyek továbbúsznak az árral, hogy megfelelő, szabad helyet keressenek a zátony továbbépítéséhez.

A korallzátonyt az emberi szennyezés és a tengervíz hőmérsékletének emelkedése fenyegeti a leginkább. Korábban is előfordult már, hogy a vízhőmérséklet időszakos emelkedése a korallok pusztulását eredményezte, de a hőmérséklet csökkenésével akkor még a korallok újra visszahódították élőhelyüket. Napjainkban a melegedési folyamat úgy tűnik, nem fordul vissza, és ez egyes szakértők szerint akár a korallzátony teljes pusztulásához is vezethet.