Boszorkányság mindig is létezett volt, amióta csak a pogányság a világban megjelent, ami nagyjából egyidős az emberiséggel, ha csak a barlangrajzokat tekintjük, hol ősanyáink és apáink a természet szellemeihez fohászkodtak a sikeres vadászatért, vagy ahol eljárták az esőtáncot, hogy véget érjen a szárazság. Csakhogy ennek a szép hagyománynak vége is lett, mikor a középkorban megkezdődtek a boszorkányüldözések, amikor elterjedt a kereszténység és kitárta félelmetes mancsait az inkvizíció. Így hát nagyjából ez a „kultusz” az őskortól egészen a 18. század elejéig virágzott, és nemrégiben a XIX. század végén vették elő újra, amikor is sikeresen összekeverték a wicca vallással, egy új cím alatt „modern boszorkányság”.

Kik vagytok boszorkák?

Talán elsőre kissé mulatságosnak fog tűnni, az igazi boszorkány szó eredete. A török nyelvek, baszargan, baszirgan szavaiból származik, melynek érdekessége, hogy az ótörök basz- („nyomni”) igető alapja. Tehát, innen ered a magyarok által oly közkedvelt, és sűrűn használt, mára inkább a trágár nyelvben használt ige. Úgy érdemelte ki ezt a definíciót a boszorkány, hogy a kéjsóvár perszóna éjszaka belopózott a kiszemelt férfi házába, és pofátlanul rácsücsült az alvó ember mellére, hogy „megnyomja”, őt az éjjel, amivel kellemetlen álmokat idézett elő.

Kitérőnek még annyit érdemes megemlíteni, hogy idevág a „bűbájos” és „igéző” személy is. A tevékenységük nem más, mint amit a szó is képvisel. Eredetileg őket is a gonosszal, romlottsággal kapcsolták össze. Figyelemreméltó dolog, hogy a bű és a báj gyökérszavak jelentése, eredete összekapcsolható a boszorkányéval. E szavak az ótörök báj szóból erednek, ami a következőket jelenti: kötelék, szalag, bilincs. Később már ugye nem feltétlenül gonosz személyként tekintettek rájuk, hanem mint a „lebilincselő”, „mozdulatlanná tevő.”

Mit csináltak még a banyák?

Régen lehettek akár füvesemberek, jövendőmondók, gyógyítók, bábák. Mint már említettük, képesek voltak megigézni, elbájolni az embereket, sőt, akár meg is köthették az illető személyt, legyen szó fizikai vagy lelki szinten. Megköthették a látását (vagyis megvakult), a kezeit (ne tehessen semmit), a szívét (hogy valakit szeressen, vagy ne szeressen), a nyelvét (ne beszélhessen). Ezt megtehették szóban, de általában csomót készítettek, hogy jelképezze is az átkot, amit aztán a célszemély közelében rejtettek el. Persze ez által fel is oldhatták saját, vagy mások kötéseit is. A híres bájitalkészítés tudományukat se felejtsük el, amivel szintén megkötöttek vagy feloldottak egy bizonyos embert valamiféle mágia alól, de persze a legismertebb művelet mégiscsak a szerelmi bájital késztésében rejlett. De az időjárás alakításához is bőven konyítottak, legyen szó viharról, jégesőről, hófúvásról, bármiről.

Szakmaszerinti boszik

Hisszük vagy sem, de a legtöbb néprajzi tény és információ a boszorkányokról, a régi Magyarországból, Svájcból, Ausztriából és a német területéről származik. Hiszen ha a szó is a törököktől ered, gondolnunk kell arra, hogy esetleg ők „fedezték fel” a boszorkányokat, ergo olyan területek is szóba jöhetnek, ahol jártak, vagy amik szomszédságban állnak azokkal a helyekkel.

Így hát az általános néphit szerint a boszorkány egy olyan nő, aki természetfeletti, démoni képességekkel rendelkezik, és általában rosszra használja a tudományát. A férfiakat boszorkánymesternek nevezték, akik úgymond irányították a boszorkányok tevékenységét. Ezek után talán „véletlen” egybe esésnek tűnhet az, hogy idővel „cédának” kezdték hívni a boszorkányokat, ami a mai prostituált nők régi jelzője, és akiknél ugyancsak egy férfi koordinálja a tevékenységüket… Valami dereng?

A babonás hit szerint a női boszorkány rátelepszik az alvó ember mellére, megnyomja, és ezzel kínzó álmokat idéz elő. Illetve, olykor többet is, mint egyszerűen csak nyomja, és akkor már igazán rászolgált az ótörök eredetű nevére. Minden boszorkány rendelkezik csodás erőkkel, és tudásukat öröklik, vagy egymástól tanulják. Az öröklésnél a szülő a gyerekre (anya a lányára, apa a fiára) hagyja a tudományt.
A bosziknak több fajtájuk is létezett, különböző területekre „szakosodva”. A latin eredetű striga, azaz „seprűs boszorkány”, varázslónő, aki különböző állatok alakját képes felvenni. A malefica (nő), ritkábban maleficus (férfi) a „rontó”, „ártó” boszorkány. Magyarországon a népmeséből ismeretes vasorrú bábával is azonosítják őket. Vagy a bűbájos, akinek tevékenysége a bűvölés-bájolás. De van egy kis finom teológiai különbség a boszorkány és egy újabb típus, a varázslónő között, aszerint, milyen formában hívták az ördögöt. Ha egyszerűen csak parancsoltak, hogy tegyen meg valamit, ez nem volt akkora bűn, mintha alázatosan kérték volna. A varázslónő parancsolt, a boszorkány inkább feladatokat teljesített és csak utána követelt.

Tovább is van, mondjam még? A tejboszorka a falu bármely tehenét meg tudta fejni. Ült otthon és egy zsebkendő vagy asztalterítő sarkát „fejve” varázserejével kiszippantotta a kiszemelt tehén tejét. Többször is megtették ugyanazzal a tehénnel, mígnem kiapadt, és tönkrement a túlfejésben. Az istállóboszorkány egyetlen célja, hogy a jószágot (tehén, borjú, kecske, disznó) megbetegítése. Rontásuk következtében véres tejet adott a tehén. Egy másik típus, a lóboszorka rontásával riogatta a lovakat, aki megvadultak, megbetegedtek, vagy meg is haltak. Az istállót csipkebogyóval próbálták védeni, úgy, hogy a küszöb alá ásták el, mert a boszorkány, így nem mert belépni. Sokan hitték, hogy a veszélyeztetett állatot ördögcérnával megsuhintják, fájdalmat, szenvedést, akár halált is hozhat a rontás küldőjére. Ördögcérna ágakkal igyekezték még jobban bebiztosítani magukat ellenük. De a fehér üröm élegetése is szokás volt, mert állítólag nem bírják a boszorkányok a növény füstjének szagát.