Büky Dorottya - Feldmár András: A barna tehén fia - részlet

Egyszer volt egy ember, annak volt egy felesége, egy fia, egy tehene.
Közben az ember felesége meghalt, s a gyermek anya nélkül maradt. A gyermek mindig a táltos tehénnel járt, amelynek öt lába volt.
Ha a gyermek elment hazulról, az apja sohasem kellett, hogy tarisznyáljon neki, mert ha kicsavarta a tehén szarvát, kiugrott egy terített asztalka, azon volt étel, ital, amennyi kellett a gyermeknek.

FA: – Amikor három és fél éves koromban elment az anyám, Igaz Irén, egy keresztény nő befogadott engem, vállalva az életveszélyt. Ő volt az én barna tehenem. Amikor visszajött az anyám Auschwitzből, nem ismertem meg. Török Sanyi bácsi, akinek a Kököjszi és Bobojsza című mesekönyvét rongyosra olvastam, azt mondja „vagy minden csoda, vagy semmi nem az”.

BD: – Török Sanyi bácsi szkeptikus, a szkeptikust máshogyan nevezhetjük bölcsnek. Szkeptikus ember nehezen nyílik ki olyan csodák felé, mint, amit itt a mesében látunk. Nehéz elhinni, hogy van ötlábú tehén. A transzcendens csoda feltétele a hit, ami nem más, mint a szakralitásra nyitott tudat. A szakrálisra zárt tudat jó esetben szkeptikus, rosszabb esetben cinikus. A pillanat csodája, a valóság csodája, a zen, a haikuk csodája, a napfény csillanása egy vízcseppben, az élet mindennapos csodája – a bölcs szkepszis gyümölcsei. „Vagy minden csoda, vagy semmi nem az…”. De itt besétál a képbe egy ötlábú tehén, és mostantól ez van, ezt kell szeretni.

FA: – A hit transzfenoménja nélkül nem lehet megtalálni a transzcendens, szakrális csodát.

BD: – Lehet, hogy csodára akkor van szükségünk, amikor az, ami történik annyira rémes, hogy már a valóság keretein belül nem lehet ellensúlyozni? A csoda a traumák gyógyszere, nem?

FA: – Az egyik legelső trauma, a csecsemő fejlődésének fontos élménye, amikor rájön, hogy ő és az anyja nem egy. Amikor az anya eltávolodik, és ő egyedül marad, és kiderül, hogy nem tudja kontrollálni az anyját, aki az egész világot jelenti számára. Az embergyerek a születéskor nem képes önálló életre, az anyja teste nélkül halálra van ítélve. Nem csak a szopás élethalál kérdés számára, hanem az anya testével való folyamatos kontaktus is. A méhen belüli kilenc hónapot követi a méhen kívüli első kilenc hónap, amikor a csecsemő, bár már az anyja testén kívül fejlődik, de még olyan szoros kapcsolatban vannak, majdnem, mint a kenguru baby az anyja erszényében. Ha ebben az időszakban a csecsemőtől az anyja eltávolodik, azt a baba súlyos veszteségként éli át. Ilyenkor megtalálja a saját kezét, betömi a szájába. Így nyugtatja meg magát, rájön, hogy a kezét tudja kontrollálni, és ez adja a táplálás illúzióját bármikor valódi táplálék helyett. Általában minél jobban adaptál az anya, annál gyengédebben jön rá a csecsemő arra, hogy nem egyek, annál kevésbé frusztrálódik. Az ötlábú táltos tehénről nekem ez, a csecsemő öt ujja jut eszembe. Ezentúl ő táplálja a gyereket a halott mama helyett. Amikor nem tudunk senkibe kapaszkodni, senkire nem számíthatunk, saját magunkat kell táplálnunk, a kezünk mágikus kvalitásokat vesz fel, így válik a táplálás és örömszerzés eszközévé egy életre. Nagyon mély, nagyon korai szimbólum ez. Az fontos minden gyereknek, hogy a változások közepette a folyamatosság princípiuma megmaradjon valamiképpen. Amikor a gyerek először alszik idegenben, azért kell elvinni valamilyen mackót, takarót, hogy legyen valamilyen folytatólagosság.

BD: – A táltos tehén olyan, mint Amelthea a kecskenimfa, aki Zeuszt szoptatta, vagy a farkas, aki Romulust és Remust felnevelte. Sok ilyen történet van. Régen a szoptatós dajka ismert dolog volt, ha valakinek nem volt teje. Ma a tápszerrel teli cumisüveg a szoptatós dajka. Mi történik egy csecsemővel, aki elveszíti az anyját és attól fogva egy másik nő táplálja? A gyerek biztos észreveszi, tudja, hogy nem a saját anyja tejét szopja. Gondolom azért jobb egy másik nő, mint a cumisüveg.

FA: – Valami biztos, hogy megszakadt az anya elvesztésekor. Ha az anyám helyett egy másik nő kezd táplálni, ez egy nagy meglepetés, amit egész életemben hordozni fogok.
     Egy régi, jó páciensem olasz családban született, az anyja és a húga egyszerre ment férjhez egy testvérpárhoz, és a gyerekeik is csaknem egyszerre születtek meg, két kisfiú. Paolo (nevezzük így) édesanyja azonban beteg lett, nem tudta táplálni és ellátni a csecsemőjét. A család a legjobb megoldásnak azt találta, hogy az anya húgának odaadták Paolót, akit így nagynénje táplált a saját babájával együtt. Egyik mellén az egyik gyerek, a másikon a másik jó fél éven keresztül. A nagynéni boldog, testes, jó mellű nő, míg a mama szikár, csontos, keserű, beteges asszony volt. Fél év után összeszedte magát annyira, hogy visszakérte Paolót, és attól kezdve ő nevelte. Paolo most már több mint hetven éves, de egész életében mindig két nője volt. Kellett, hogy legyen egy „hivatalos”, akit eltűrt és szolgált, és kellett egy másik, akibe szerelmes lehetett, akiben örömét lelte. Az anyjából lett a feleség, a nagynéniből a szerető. Szerencsés, hogy talált olyan asszonyokat, akikben volt annyi megértés, szeretet és nagylelkűség, hogy a szoptatós dajka szerepével beérték. Persze vonzó fickó, a mai napig is ez a Paolo.

BD: – Engem zavar az, hogy mindent, ami történik velünk nagyon hamar traumának nevezünk, és ez így negatív. Pedig a dolgok csak vannak, nem jók és nem rosszak egészen addig, amíg rossznak nem nevezzük. Hát, ha már mindenáron előjelet akarunk adni, akkor mondjuk inkább, hogy jók. Nem sérülés, hanem lehetőség, kihívás. Nem elromlik, hanem megváltozik, megújul az életem. Miért ne? Az anya halála persze, rettenetes, de az, hogy valakit egy másik nő szoptat, az nem lehet olyan nagy tragédia. A Paolo például egészen jól kezeli ezt a dolgot, nem? Öreganya, a nagymamám mesélte, hogy egyszerre szült a két sógornőjével, mindig együtt szoptattak hárman, egymásnak adogatták körbe a gyerekeket, akik így tejtestvérek lettek. Ez egy vidám történet volt, mindenki jól érezte magát benne, szerintem a gyerekek is.

FA: – Oké, minden trauma janus-arcú, sebez, és új lehetőséget nyit meg egyszerre. Ha a traumát critical incidentnek (kritikus esemény) nevezzük, vagy, ami még jobb egyszerűen megpróbáltatásnak, lehet kevésbé negatív jelenségként szemlélni. Az egész életünk felfogható megpróbáltatások sorozataként, és ez így tényleg sokkal közelebb áll a mese szelleméhez. Ugyanaz a dolog az egyik embert kikészíti, a másik lép tovább, mintha semmi sem történt volna, a harmadik meg éppen a megpróbáltatástól kap erőre. Nem egyforma a rugalmasságunk (resilience) a megpróbáltatások között, ezt ma sokan kutatják, hogy kinél miért van úgy, ahogy van. Ha az embernek agysérülése van, minél korábban történik, annál kisebb a baj, annál rugalmasabb az agy, viszont a trauma minél előbb következik be, annál nagyobb kárt okoz. Minél jobban és hosszabb ideig van szeretve és ellátva egy gyerek, annál rugalmasabban reagál a későbbi megpróbáltatásokra, annál kevésbé traumatizálódik. Kutatják azt is, hogy van-e genetikai vonatkozása ennek a rugalmasságnak.
     Én azért vagyok pszichoterapeuta, mert traumatizálva voltam. Most a pácienseimnek én vagyok a megmentő idegen, aki az Irén volt nekem. Amivé lettem, abban benne van mindaz, ami történt velem, és benne van a hálám meg a köszönetem is. Soha nem akarok egyedül lenni, így beszerveztem az életemet, hogy valaki mindig bébiszitteljen engem. Sőt még fizetnek is azért, hogy velem lehessenek.

Gyakorlat
Az élmények és az emlékek úgy rakódnak egymásra, ahogy a hagymacikkelyek takarják egymást, rétegesen, egészen a középső kis gumóig, ami egy eredeti, első, ősi személyes élmény. Egy problémával szembetalálkozva mindig érdemes elgondolkodni, hogy mikor voltunk hasonló helyzetben fizikailag, lelkileg, érzelmileg.

BD: – A coachingban van egy gyakorlat, az egyik legügyesebb a problémamegoldást segítő módszer, amikor a klienst visszakerestetem az emlékeiben, hogy mikor volt hasonló helyzetben, amit akkor sikeresen megoldott, és mi volt ez a megoldás. Ha ezt megtalálta a múltjában, elemzi és adaptálja a mostani helyzetre, meg tudja nézni, hogy az akkori viselkedése és a mostani között mi a különbség, mit tud megváltoztatni most.

FA: – A terápiában az eredeti ősprobléma számít. A páciens és a terapeuta közös nyomozása kezdődik a páciens életében, emlékeiben, tudatában és tudatalattijában, visszafelé, lépésről-lépésre, egészen addig, amíg úgy nem érezzük mindketten, hogy nincs tovább, megvan a legelső ok, amiből aztán fölépült a sors. Ez egy nagy élmény, fellélegzik a páciens, valamit nagyon mélyen megért és ettől könnyebb lesz minden. Feloldódik egy megfagyott, megdermesztett félelem, megszűnik egy vészcsengő megállás nélküli zavaró zaja.

BD: – Mindig a nagy mélységekről beszélünk, közben az egészen kicsi, egyszerű dolgokra, konkrétan az adott pillanatra nem figyelünk. Pedig ami az első, eredendő élmény után történik velünk, a sorsunk, az valójában okok és okozatok láncolatként is leírható, nem? Minden ok egy pillanat, egy döntés, amiért felelősek vagyunk, akármi is van a mélységeinkben. Ezeknek a döntéseknek, tetteknek a nyomán megszülető ok-okozati láncot hívják egyesek karmának, és ez valójában a sorsunkat teremti meg. A sors és a sorsot teremtő karma nem azonos a végzettel. A végzet szerintem az, amikor nincsen döntési szabadságunk, (pl. AIDS-es az anyánk és örököltük, vagy zsidónak születtünk 1940-ben, vagy súlyos komplikációk közepette, félholtan kellett megszületnünk, vagy kisgyerekként bántalmaztak, kínoztak bennünket) a sors viszont az, amelynek felnőttként minden egyes pillanatát módunkban áll megváltoztatni. Ha észreveszem, hogy újra és újra ugyanabban a helyzetben találom magamat akkor –függetlenül attól, hogy mi az eredendő oka mindennek -- dönthetek úgy, hogy ezt a viselkedést itt és most abbahagyom, mert nem akarom, hogy a következményei lesújtsanak rám. Ez elég racionális dolog. A gyakorlatban valahogy úgy megy, hogy ijedtségben, félelemben élek, de itt és most nem akarom, hogy gyávának vagy lustának címkézhessen bárki, legkevésbbé önmagam. Valaki, valamikor nem adott ennem eleget, nem szeretett eléggé, állandó vágyban élek a szeretet, a figyelem után, de itt és most nem akarom, hogy mohónak, irigynek, gonosznak láthassanak, vagy érezzem magam. Valahogy fel kéne fognunk a döntés pillanatának fontosságát. Itt és most is félek, de ha valamit nem teszek meg, amit akarok, akkor talán én magam gyávának fogom látni magamat, már kész is, befejezett tény, ülhetek a szégyenben, ahogy te szoktad mondani. A döntés nagyon egyszerű: Én ezt nem csinálom. És pont. Most nem adom tovább azt a buta pletykát, amit az imént hallottam, mert ennek az lesz a következménye, hogy barátokat veszítek el egy életre. Vagy most, ebben a pillanatban nem engedek a dühömnek, hisztériámnak, mert ezzel elidegenítem magamtól a szeretteimet.

FA: – Úgy néz ki, hogy ilyen egyszerű az egész. Mindenki, aki nem tudja megcsinálni, az hülye. Ez igaz is meg nem is. Ha az ember meg tudja változtatni az életét és a szokásait itt és most, az nagyon jó, de gyakran úgy néz ki, hogy valaki ezt megérti, és mégsem tud változtatni. Na most erre lehet keményen rávágni, hogy hazudik, de szerintem nem szabad ilyenkor megszégyeníteni azt, aki azt mondja, hogy ez mind nagyon szép, de én ezt nem tudom megcsinálni. Szent Ágoston ezt mondja a Vallomásokban:

„…És e lépéshez nem volt szükséges sem hajó, sem kocsi, sem gyaloglás, még annyi sem, amennyit a háztól az ülőhelyünkig mentem. Mert ez a lépés, sőt a megérkezés is csak annyi volt, hogy akarok-e menni, akarok-e erősen és egészen? S nemcsak ide-oda kapkodni derékon tört akarattal s engedni, hogy az akarás a nemakarással esdekelve küszködjék!
     Különben még e kínos határozatlanságom folyamán is nem végeztem-e testemmel temérdek olyan dolgot, amit az emberek akarnak ugyan néha, de nem tudnak végrehajtani, mert vagy tagjaik hiányoznak, vagy bilincsekben vannak, vagy betegség miatt erőtlenek, vagy bármi más akasztja őket.
Hajamat téptem, homlokon ütöttem magamat, összekulcsoltam kezeimet és átöleltem térdei¬met. Mindezt azért tettem, mert akartam. Ha tagjaim mozgékonyság híján nem engedelmes¬kedtek volna, akarhattam, de nem cselekedhettem volna.
     Sok mindent tettem tehát, amiben az akarás és a képesség nem volt egy és ugyanaz, és mégis azt, ami nekem mindenek fölött annyira tetszett, nem cselekedtem, pedig ebben az esetben az akarás után nyomban cselekedhettem volna is, mert akaratom maga lett volna a cselekvés! A cselekvés végrehajtására szükséges képesség ugyanis maga az akarat volt, következőleg az akarás annyi lett volna, mint a cselekvés végrehajtása.
És mégsem történt meg!
    Testem készségesen engedelmeskedett lelkem leggyöngébb akaratának is, mikor egyik-másik tagot intése szerint mozdítani kellett, - lelkem ellenben nem engedelmeskedett a saját nagy akarásának, amely magában az akarásban lelte volna végrehajtását is.”

Ez akaratzavar, diszfunkció. Ha Szent Ágoston is tehetetlennek érezte magát, hogy tényleg akart valamit, de mégsem tette meg, akkor kell, hogy legyen itt valami, ami nehezebb, mint amit mi leírtunk. Ezért tart gyakran hosszabb ideig a terápia, mert ebbe bele kell menni.

BD: – Mintha ugyanaz lenne, hogy valaki nem akar megtenni valamit, és mégis megteszi, és az, hogy akar valamit, de nem képes megtenni. Az első esetben csak el kéne engednie az akaratát, a másodikban meg éppen akaratra lenne szükség. Elengedni egy pillanat. Ez nem lehet annyira nehéz.

FA: – Te még mindig azt hiszed, hogy nem tenni valamit az könnyű, de rengetegen ezt nem így tudják. Akik függő emberekkel dolgoznak, azok rájöttek arra, hogy nem elég az, hogy elhatározza valaki, hogy nem injekciózza be magát.

BD: – Egyenlőségjelet teszünk aközött, hogy heroinista vagyok, vagy pletykálok valakiről, vagy hisztériázom?

FA: – Igen, mert mindegyik egy szokás, automatikus, úgy érzi az ember magát, mintha az akarata nem működne. Erről szól az Ágoston, hogy baszd meg, nem működik az akaratom. Valamit akarok az ugyanaz, mintha nem akarok. Az elhatározásban nincs különbség. Ha elhatározom, hogy elengedem az ugyanolyan, mintha elhatározom, hogy mást fogok csinálni.
     Most figyelj, elmondom, hogy azzal, akinek baja van az akarással, miért kell mélyebbre menni. Van valami az életében, a múltban, amit nem emésztett meg, és ha a szimptómát abbahagyja, akkor lehet, hogy elárulja önmagát. Minden függőség mögött, a mélyben van egy depriváció, amikor az orromat valaki beleverte a tehetetlenségembe. Például, ha alkoholista vagyok, lehet, hogy azért iszom magamat részegre, mert be akarom bizonyítani, hogy én akkor iszom, amikor akarok. Talán ott, abban a pillanatban szégyenített meg engem az anyám, amikor inni akartam a cicijéből, és ő nem adott, én meg akkor úgy éreztem, hogy ebbe bele fogok halni. És nem az éhenhalás az igazi probléma itt, hanem az, hogy akkor, ott az akaratomat semmibe vették. Az eredeti, elemi trauma az a tehetetlenség. Ez van a tudat alatt. Most azzal bizonyítom az akaratomat, hogy akkor iszom, amikor akarok. Ha abbahagyom az ivást, akkor elárulom magam, mert soha nem kötöm magam össze, nem gyógyítom meg azt a szakadást, ami a gyerekkori énem és a mostani énem között van. Ha nem iszom, elárulom azt a gyereket, akit annak idején semmibe vettek. Ez a gyerek, amíg ez a trauma fel nem dolgozódik, nem engedi, hogy a tudatos akaratomat keresztülvigyem, abbahagyjam az ivást minden racionális és érzelmi érv, nyomás ellenére sem. Ezért nem egyszerű az elengedés, ezért nem működik az akarat. A terapeuta segítségével vissza tudok menni addig, amíg el nem érem azt a gyereket, és át nem érzem az ő érzéseit. Ekkor meg tudom ölelni, elfogadom, nem utálom, nem mondom neki azt, amit az anyám, hogy mohó disznó vagy, hogy semmi sem elég neked, hogy nem érdemled meg, hogy többet kapjál. Nem undorodom tőle, ahogy az anyám undorodott tőlem, elfogadom a felelősséget ezért a kisgyerekért. Megígérem neki, hogy soha többet nem fogom elfelejteni, és találok olyan dolgokat az ital helyett, amivel nem teszem tönkre magamat és másokat, de mégis érezni fogja, hogy hallgatok, figyelek rá. Na, ez után abbahagyhatom az ivást. Újra meg kell születnem, mert eddig hamis voltam. Azt határoztam el, hogy senkitől sem függök. De most azt mondom a terapeutának, hogy inkább tőled függök, nem az alkoholtól. Eddig úgy csináltam, mintha senkitől nem függenék, de te nem nyomod bele az orromat a szaromba, nem szégyenítesz meg. Ebben a függésben újjá tudok születni.
    Új életet akarok magamnak és ez egyáltalán nem könnyű, ha nem sikerül, belehalok a régibe. Nem látjuk, nem ismerjük még az újat és a félelem rettenetesen erős visszatartó erő. A jó terapeuta jó bába, tapasztalt bába, aki már mindent látott, jót is, rosszat is, megtanulta a bátorságot, ismeri a szenvedést, aki mélyen hiszi, tudja, hogy a szülőanya tud szülni, és a gyerek meg tud születni. A lényén keresztül kommunikálni tudja, hogy nincs mitől félni, hogy, bár nagy a fájdalom, de nem természetellenes, ki lehet bírni, nem fog örökké tartani, nem kell egyedül lenni, voltak itt már mások is, nem egy járatlan út ez. A terápia lényege, hogy az átmenet idején nem kell egyedül küszködni, meg lehet fogni egy terapeuta kezét. Csak te tudod megtenni, de nem tudod egyedül. Mert ahhoz, hogy újjá születhessünk, meg kell találni az eredeti, eredendő hagymagumót, azt a legrégebbi élményt, szégyent, fájdalmat, félelmet, amelyre azóta azt ismételgetve rakosgatjuk fel a sorsunkat. Az igazi vágyaimat csak olyan társaságban tudom megtalálni, ahol a másik nem vágyik semmire, nem akar tőlem semmit, nem válogat a vágyaim között, nem minősíti őket. Egy jó terapeuta még azt sem akarja, hogy érezzem jobban magam. Az az én dolgom, nem az övé. Nekem csak bátorításra van szükségem, mert könnyű elbátortalanodni. A jó terapeuta megtanult bátor lenni, megtanulta, hogyan szabaduljon meg a rossz szokásaitól. Így tud segíteni a páciensnek, ha szükséges.

A könyvet idekattintva,
a Jaffa Kiadó weboldalán rendelheted meg »