Egy kiskutya élete...

Emlékszem közülük sokan elpusztultak, még mindig nagyon hiányoznak nekem. Emlékszem viszont a napra amikor elválasztottak Anyutól. Olyan szomorú voltam és féltem is, a tejfogaim épp csak kinõttek és nagyon is Anyuval kellett volna maradnom még, de õ beteg volt és az Emberek állandóan azt mondogatták, hogy pénzre van szükségük és elegük volt a rendetlenségbõl, amit a húgaimmal csináltunk.

Betettek minket egy ketrecbe és egy idegen helyre vittek. Csak kettõnket. Összebújtunk és nagyon féltünk, és még mindig egyetlen kéz sem jött hozzánk cirógatni, vagy babusgatni. Csak az a sok fény, hang és szagok!

Egy üzletben vagyunk ahol rengeteg különbözõ állat van! Néhány vijjogva csiripel, van amelyik nyávog, megint mások kukucskálnak csak.
A húgommal együtt egy kis kalitkába vagyunk zsúfolva és más kölykök hangját is hallom körülöttünk. Látom az embereket amint bámulnak rám, szeretem a kis embereket, a gyerekeket. Olyan édesek és mókásak, mintha játszani akarnának velem!

Egész nap a kalitkában maradunk, néha gonosz emberek megütik az üveget, hogy megijesszenek bennünket, néha kivesznek minket, hogy megmutassanak az embereknek. Néhányan gyengédek, néhányuk viszont bánt minket, viszont mind azt mondja
- Á milyen aranyosak! Szeretnék egy ilyet!
De végül egyikünket sem vitt haza senki.

A nõvérem tegnap este múlt ki, amikor az üzlet sötét volt. Rátettem a fejemet a puha szõrére és éreztem amint az élet elszállt csöppnyi testébõl. Hallottam amint azt mondták, nagyon beteg volt, és azt, hogy akciós áron leszek eladva, csakhogy hamar eltûnjek a boltból. Azt hiszem az én gyönge nyüszítésem volt az egyetlen ami gyászolta õt, amint reggel kivették Húgom testét a ketrecünkbõl és a szemétbe dobták.

Ma egy család jött és magukkal vittek! Micsoda boldog nap ez nekem! Igazán kedves család, ok igen-igen akartak engem! Vettek nekem egy tálat és eledelt és a kislány olyan gyöngéden tartott a karjaiban. Annyira szeretem õt! Az anyukája és az apukája azt mondta milyen édes és jó kiskutya vagyok! Úgy hívnak Angyal. Szeretem nyalogatni a gazdijaimat. A család olyan jól gondomat viseli, szeretnek, gyöngédek és édesek velem. Szelíden tanítanak a jó és a rossz dolgokra, enni adnak és rengeteg szeretetet. Az egyetlen amit szeretnék, hogy örömöt leljenek bennem. Imádom a kislányt és ha szaladgálunk, vagy játszom vele, azt nagyon élvezem.

Ma az állatorvosnál voltunk. Ez egy szörnyû hely volt és nagyon meg voltam ijedve. Kaptam néhány szurit, de a legjobb barátom - a kislány - olyan óvatosan tartott és azt mondta minden rendben lesz, hogy megnyugodtam. A doki szomorú dolgokat mondhatott a szeretett családomnak, mert rém lehangoltak lettek. Olyasmit mondtak, mint súlyos csípõ-elmozdulás és mondtak valamit még a szívemrol is...

Hallottam amint a doktor a felelõtlen kutyaszaporítókról beszélt és, hogy a szüleim nem lettek kivizsgálva. Nem tudom, ezek mit jelenthetnek, csak azt, hogy nagyon rosszul esik ilyen gondterheltnek látni a családomat. De õk még mindig szeretnek engem és én is nagyon szeretem õket!

Ma vagyok 6 hónapos. Míg a többi hasonló korú kiskutya jól megtermett és pajkos, nekem szörnyen fáj ha csak megmozdulok is. A fájdalom soha nem csillapodik.

Akkor is fáj amikor futok, vagy a hõn szeretett kislánnyal játszom, sõt a lélegzetvételt is fájdalmasnak találom. Megteszem a tõlem telhetõ legjobbat, hogy az az erõs kölyök legyek amilyennek tudom, elvárnának, de ez oly nehéz. Majd a szívem szakad meg a szomorú kislány láttán és hallani az Anyut és Aput beszélni arról, hogy lehet, hogy elérkezett az idõ. Számos alkalommal jártam már az állatorvosnál, és a leletek sohasem jók. Mindig csak Veleszületett Rendellenességekrõl beszélnek.

Én csak a meleg napfényt szeretném végre, futkározni és játszani és odabújni hozzájuk. A múlt este volt a legrosszabb, a Fájdalom mostanra már állandó kísérõm, már az is fáj, ha felkelek és inni megyek. Próbálok felállni, de csak nyüszítek a fájdalomtól. Végül betesznek az autóba. Mindenki szomorú és én nem tudom miért. Rosszul viselkedtem talán? Próbálok jó lenni és kedves. Mit csináltam rosszul? Ó bárcsak ez a fájdalom múlna már! Bárcsak felszáríthatnám a könnyeit ennek a kislánynak.

Próbálom kinyújtani az orromat és megnyalni a kezét, de ismét csak nyüszíteni tudok a fájdalomtól.

Az állatorvos asztala furcsán hideg. Ismét nagyon meg vagyok ijedve. Mindegyik ember ölel, szeret engem, a könnyeik a puha bundámra potyognak. Érzem a szeretetüket és ugyanakkor a szomorúságukat is. Végre sikerül finoman megnyalogatni a kezeiket. Még a doktor sem tûnik olyan gondterheltnek ma, gyöngéd és érzek valami enyhülést a fájdalmamban is. A kislány óvatosan tart és én hálás vagyok neki mindazért a szeretetért, amit nekem ad.

Most egy kis csípést érzek az elsõ mancsomban. A fájdalom múlik és béke telepszik rám. Most már meg is tudom finoman nyalogatni a kezét. Álomszerû a látvány, ami elém tárul: Anyu, bátyáim és húgaim egy távoli zöld mezõn vannak a Szivárvány Hídnál. Azt mondják, ott nem létezik a fájdalom, csak béke és boldogság.

Búcsút intek a családnak az egyetlen módon, ahogy tudok: kis farokcsóválással és az orrommal megérintem õket. Végig azt reméltem, hogy hosszú-hosszú éveket töltök el velük, de nem lehetett.

-Látják, mondta az orvos, az állatkereskedésben kapható kölykök NEM felelõsségteljes tenyésztõktõl származnak Már nem fáj semmi, és jól tudom, sok év fog eltelni, míg ismét találkozhatom a szeretteimmel.

Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok... 

(Az eredeti írás J. Ellis munkája, mely szabadon terjeszthetõ abban a reményben, hogy segít megállítani a kutya-szaporítók lelkiismeretlen munkáját és azokét, akik a pénzért tenyésztik az állatokat, nem pedig a fajta nemesebbé tételéért) Fordította: Vukovics Péter 

Szerzõ: J. Ellis (fordította: Vukovics Péter)