A macskák elvadulása

Macskák… főleg idős emberekkel kapcsolatban él az a sztereotípia, hogy egyetlen társuk a macska. Nem is csoda, hiszen ez a jószág lakásban is tartható és nem igényel annyi törődést, mint a kutya. Bár önzőnek, és főként öntörvényűnek mondott állat, sokan tudják ezt kezelni, és inkább önállóságának előnyeire koncentrálnak. A sok macskabarát ellenére mégis időről időre kerülnek az utcára ezek az állatok.

Mégis hogy zajlik ez? Ennyire kegyetlenek lennénk velük, hogy elhidegülnek tőlünk? Nem mondom, hogy ez nincs benne. Hiszen hallunk megunt állatokról, akiket csak szimplán elzavarnak a háztól, és negatív tapasztalataik birtokában nyilván nem lesznek már olyan barátságosak egy következő családdal, ahová próbálják bekuncsorogni magukat. Azonban van még egy ennél is nagyobb probléma a macskákkal kapcsolatban.

Nevezetesen, ahogy az emberek viszonyulnak hozzájuk. Ez a történet talán jól szemlélteti azt, amire gondolok. Néhány éve nyáron meglátogattam egyik ismerősömet tóparti nyaralójában. Elújságolta, hogy egy cicacsalád rendszeresen vendégeskedik náluk. Volt szerencsém találkozni velük. Ők is már inkább az elvadult kategóriába sorolhatók, de azért egyikük még odament a gyerekekhez egy kis simogatásért.

Ennek hatására muszáj volt megkérdeznem tőlük: Mit tudtok ezekről a macskákról? A választ előre tudtam, gyakorlatilag semmit. Nem tudják ki a gazdájuk, hogy be vannak-e oltva (persze nyilván, de azért simogassa csak a gyerek, nyugodtan…) nincsenek-e tele bolhával. „–És vajon mi lesz velük télen, ha majd ti hazamentek, és már enni se kapnak? –Hát, majd továbbállnak…”

Ezt hívják úgy, hogy könnyelműség… Sajnos nem egyedi eset az övék, emlékszem gyerekkoromból is hasonlóra, csak ott körülbelül 30 macskáról szólt a történet, akik persze folyamatosan szaporodtak, és mikor hazament a „gazdájuk” a nyaralóból, élelem nélkül maradtak, és a környéken kezdtek el garázdálkodni. Nyilván nem mindegyikük élte meg a következő nyarat…

Nem hiszem, hogy az ilyen emberek rosszindulatúak lennének. Csupán nem gondolnak bele, mi lesz az állattal, ha magára marad. Ilyenkor az a természetes reakció, hogy vad és félénk lesz, nem megy már oda az emberekhez, csak próbálja „ellopni” az ennivalót. Az ilyen kóbor cicák többnyire kolóniákba verődnek, és a sötét, zárt helyeket keresik, nem ritkán elhagyatott épületeket és sikátorokat. Na de miért pont a macskákkal történik ez meg gyakrabban? Erre se nehéz rájönni…
A macska kicsi, nagy kertes házban vagy telken szinte mindegy, hogy 1 van belőle vagy 5. Nem foglalkoznak annyit a beoltatásával sem, hiszen rájuk nem vonatkozik a kötelező veszettség elleni védőoltás (miért is nem?!). Nem törődnek az ivartalanításával, mondván, hogy elfér itt még pár, és úgyis eltűnik a felük, mire elkezdenének problémát jelenteni.

A macskák mozgása nem kontrollálható egy jó minőségű kerítéssel sem, így előfordulhat olyan, hogy egy időre eltűnik a cica és már a kölykeivel tér vissza, akik addigra már valószínűleg vadak lesznek. Azt se felejtsük el, hogy egy utcán talált elvadultnak látszó macskához nem szokás sintért hívni, mert nem félünk tőlük. Bezzeg a kutyáktól…

Mit tehetünk az elvadulás ellen?

Őszintén szólva, nem sokat, ez örökös problémát fog jelenteni nagy valószínűséggel. Ahhoz a cicákról való gondolkodást kellene gyökeresen átalakítani. A vad példányok számát kizárólag ivartalanítással lehetne csökkenteni. Már az is haladás lenne, ha mindenki a saját állatait nemzőképtelenné tenné. Sokan ezt sajnos elvből ellenzik, mert kicsit túlságosan is beleélik magukat az állat helyzetébe, szinte fenyegetőnek érzik a gondolatot is. Pedig a szaporulat kontrollálására ez az egyetlen megoldás.

Megint más kérdés, hogy vajon mit lehet tenni a már elvadult, senkihez sem tartozó, ugyanakkor folyamatosan szaporodó macskák tömegeivel? Kinek van arra kapacitása, mind időben mind pénzben, hogy foglalkozzon ezzel a problémával? Egyáltalán hogy lehet az összes ilyen cicát felkutatni? Ilyen tekintetben csak az önkéntes macskabarátokban bízhatunk. Ők azok, akik elkezdenek etetni kóbor példányokat, majd befogják, hogy ezután oltani és ivartalanítani vigyék őket.
Persze nem tudnak minden cicát ellátni a menhelyeken és gazda sem akad mindenkinek. Nem is csoda, hiszen ki akarna egy fedél alatt élni egy kiszámíthatatlan, barátságtalan, agresszív macskával? Erre találták ki azt a megoldást, hogy ivartalanítás és oltás után visszaengedik a beilleszkedésre alkalmatlan egyedeket a kolóniájukba. Így, ha már rajtuk nem is tudtak segíteni, legalább a szaporulat nem fog újabb problémákat generálni…