2003-at írunk, helyszín egy Balaton parti kisváros. Verőfényes napsütés, hiszen nyár eleje van, és Medárd most úgy döntött, jövőre halasztja a 40 napos esőzést, legalábbis arrafelé. Egy testvérpár útnak indult a közeli patak partjára sétálni kistestű, vagy szlengesen mondva „szobacirkáló/torpedó” játékkutya küllemű, jámbor ebével. Bár nem az a tipikus rohangálós, vízben úszkálós, vadóc kutya, közepes hosszúságú sétákra még őt is rá lehet venni, így felbaktattak a patak fölé egy kis dombra. A két gazdi gyanútlanul nézelődött és beszélgetett, meg sem fordult a fejükben, hogy bármi baj történhetne, hiszen egyikük korábban már járt erre, csak akkor kicsit nagyobbacska kutyákkal. Egyszer csak megdöbbenve konstatálták, hogy a korábban békésen szaglászó állatka hirtelen nincs sehol.

Azaz, de mégis… valami borzasztóan húzta a pórázt

Ami a szemük elé tárult, filmjelenetnek is beillett volna. A kutya ugyanis körülbelül félúton lógott a domb pereme és a patak lebetonozott alja között. A két pánikba esett gyerek fénysebességgel próbálta kimenteni a kis kedvencet, azzal a módszerrel, ami ilyenkor mindenkinek ösztönösen eszébe jut, azaz fel kell húzni a pórázzal, vissza a dombtetőre, ha már volt olyan szerencséje hogy nyakörv helyett hám volt rajta (abba inkább bele se gondolok, milyen lett volna a nyakörves verzió). Ez persze csak ösztönös cselekvés volt, a logika szabályai mást diktáltak volna, mint ahogy azt utólag megfejtették. Le kellett volna ugyanis ereszteni a földig, hiszen evidens, hogy semmilyen póráz nem bírja a terhelést ilyen helyzetben sokáig. Egy szó, mint száz, így nagyobbat zakózott szegény eb, mivel a mentőakció során a póráz megadta magát.

Az embernek sok minden végigfut az agyán olyan pillanatokban, mikor valami váratlan rossz dolog történik a szerettei közül valakivel, legyen az ember vagy állat. Az első és legborzasztóbb gondolat: -„Ugye nem?!...” Ebben a helyzetben szinte egyértelmű volt a válasz, hogy nem kell elkezdeni írni az eb búcsú beszédét (már ha blökiknél létezik ilyesmi, na de ebbe inkább ne menjünk bele), de a paranoia ugye igencsak eluralkodott a szerető gazdikon. Kicsit közelebb menvén, megnyugodva nézegették a sérült jószágot. Szerencsére nem ütötte be a fejét, csak a lábára nem tudott ráállni szegény.

Történetünk szempontjából lényegtelen a pontos diagnózis, annál is inkább, mert többféle verzió létezik a téma szakértői szerint. Lényeg a tényállás, hogy szó szerint egy pillanat alatt megvolt a baj, és a kutyus megúszta eseti lábemelgetéssel a dolgot (amit állítólag megszokásból csinál, mert emlékszik az őt ért fájdalomra).

11 évvel később

Sok víz lefolyik ennyi idő alatt a Dunán, szó szerint és átvitt értelemben is. A testvérek ma már távol élnek egymástól, a kutya édesanyjuknál maradt. A testvérpár egyik tagja, aki ötletgazda révén fő felelősnek tartja magát a történtekért, egyik éjjel igencsak nyomasztó álmot lát. Újra megtörténik a baleset, az álomjelleg és egyéb gondolatok miatt egy kicsit szebb helyszínen, és a befejezés ezúttal sajnálatos módon nem happy end. A kutyus a hátán fekszik, alig lélegzik. Olyan, mintha az egykori helyzettel párhuzamos valóság lenne, a klasszikus „Mi lett volna, ha?” kérdésre legalábbis nagy valószínűséggel megadta a választ.

Az ilyen álmok általában egy érzést fejeznek ki, jelen esetben a bűntudatot. Hogy miért van bűntudata ennyi idő után is? Nyilván azért, mert tudja, hogy csak a szerencsén múlt, hogy nem lett nagyobb baja a kiskutyának, akit meggondolatlansága miatt veszélyeztetett.

Baleset megelőzés - De hogyan?

Természetesen tökéletes recept nincsen a baleset megelőzésre, csupán néhány tanáccsal tudok szolgálni a kedves Olvasónak. Inkább a kutyabarátoknak szól ez most, hiszen nehéz lenne kollektíven kijelenteni valamit több állatfajra vonatkozóan.

Fontos ismernünk kedvencünk képességeit, hogy igazán vigyázhassunk rá. Például ha szeleburdi, esetleg játék közben gyakran elbotlik vagy nekimegy valaminek, jobb elkerülni alapból a csúszós, magas helyeket. Amennyiben mégis kénytelenek vagyunk ilyen útvonalon közlekedni vele, vegyük ölbe vagy vezessük pórázon (még akkor is, ha nincs senki a közelben) és okulva a fenti esetből még egy pillanatra se engedjük a szakadék szélére.

A macska nem feltétlenül jó barátja az ebeknek, sokuk sportot űz a kergetésükből, ami komoly veszélyforrás rájuk nézve, mivel ilyenkor szinte megszűnik számukra a külvilág, az arra járó biciklista vagy autós pedig nem feltétlenül képes időben rátaposni a fékre. Érdemes még kölyökkorban leszoktatni erről a káros szenvedélyről őket, vagy legalább pórázt kötni rájuk, ha nagy a valószínűsége nyávogó „barátaik” előfordulásának.

Bár szerény véleményem szerint ez komoly kihívást jelent némelyik makacsabb példánynál, azért nem árt ránevelni őket, hogy a zebrához érve (és itt most nem a négylábúra gondolok…) álljanak meg, és csak parancsra induljanak tovább, kivédve ezzel a figyelmetlen autósok és motorosok okozta sérüléseket.

Egy megijedt ember is jelenthet veszélyt kedvenceinkre nézve, hiszen reflexből rávághat valamivel pl. egy felé száguldozó pitbull fejére, de legyen akár csivava, csak hogy életszerűbb legyen a helyzet. Ezért ha már vesszük a bátorságot, hogy nem kötjük magunkhoz kis barátunkat, lehetőleg vegyük arra is, hogy megtiltjuk neki az engedély nélküli odamenetelt más emberekhez.

Bár az élet tele van kiszámíthatatlan szituációkkal, egy kis odafigyeléssel nagyon sokat tehetünk mindenkiért, akiért felelősséggel tartozunk. Tegyél érte, hogy később ne kelljen semmiért bűntudatot érezned!