Az életben van pár dolog, ami megosztja a közönséget, és a két tábor hiába próbálja (nem ritkán nyomdafestéket nem tűrő módon…) meggyőzni egymást, szavaik süket fülekre találnak. Ilyen a harci kutyákhoz való hozzáállásunk is. Az egyik tábor állítja, hogy hűséges, bátor, komoly állatok nem ritkán játékos természettel. A másik tábor szerint kiszámíthatatlan, öntörvényű, rosszindulatú fenevadak, akik képesek ok nélkül is bántani. Nagyon nehéz igazat adni bármelyik csoportnak is, eltérő gondolkodású és különböző tapasztalatokkal megáldott emberekről lévén szó.

Robosztus testalkat, masszív állkapocs, határozott fellépés. Nagyjából ezek a harci kutyák kollektív jellemzői. Bizony, nem mindenki számára bizalomgerjesztők. Miért is? Ha a külsejük még nem lenne elég, laikus szemlélőként a velük kapcsolatos előítéleteinket se tudjuk félretenni. Gondolatban visszapörgetjük az időt arra a pillanatra, mikor utoljára hallottunk harci kutyáról. Tipikus emberi tulajdonság, hogy a rosszra valahogy mindig emlékszünk, ebből adódóan a médiumokban megjelent hírértékkel bíró (vagy annak vélt) történések is negatív események úgy 70 %-ban. (A maradék 30 %-ban egyébként feltétlenül kell szerepelnie a kiskoalák/kiszsiráfok születésének valamelyik állatkertben, lehetőleg két halálos balesetről szóló hír közé beékelve…) Magyarul, abból nem lesz hír, hogy a szomszéd pitbullja milyen jól eljátszik annak 3 kisgyerekével, de egy komolyabb pitbulltámadást még a közösségin is millióan megosztanak. Így nincs mit csodálkozni rajta, hogy sokan eleve rossz véleménnyel vannak róluk.

Ráadásul rengeteg 21. századi ember úgy vezeti le mindennapos feszültségeit, hogy pl. szid egy embercsoportot vagy akár állatokat is közelebbi információk híján, tehát fórumokra kommentálgat, esetleg rémhíreket terjeszt vagy éppen csak kicsit (minden rosszindulat nélkül persze…) kiszínezi kicsit az eseményeket. Hosszútávon célpontjai bizony minden esetben megsínylik a sárdobálást, mert a rosszat mindig könnyebb elhinni. Na de nézzük, hogy látja őket a társadalom azon része, amelyik nem ad a rosszmájúságra.

Miért szeretik őket?

„ Bátor, szerető, hűséges, megbízható és magabiztos fajta. Egy képzett, szocializált és legfőképpen szeretett "Amstaff" egy szeretetteljes, megbízható és boldog barátja a gazdinak, rengeteg energiával és intelligenciával. Magas fájdalomtűrő képességének köszönhetően ideális társ gyerekek számára.” – ezt tartják az amerikai staffordshire terrierről.

„Hihetetlenül bátor és elszánt. Viadalokra tenyésztették ki, azokban az országokban, ahol nincs betiltva, őrző-védőnek is használják. Bár sokak szerint agresszív, kevés foglalkozással kiküszöbölhetők a kellemetlen viselkedészavarok. Sok foglalkozást nem igényel, de azért azt szereti, ha szelíden megsimogatják a hasát. Gyermekszerető, hűséges és odaadó, feltéve, ha jól bánnak vele. Tanulékony, figyelmes, szófogadó és mindent megtesz a gazdájáért.” – így vélekednek az amerikai pitbull terrierről.

„Jó természetű, nagyon kiegyensúlyozott és szelíd kutya. Vidám és barátságos, spontán és lelkes viselkedésű, de a lakásban nyugodt. Értelmes, engedelmes, szeret a család közelében lenni. Más kutyákkal és háziállatokkal való együttélése problémamentes” – ilyen típus az angol bulldog, és még sorolhatnánk a többi fajta jó tulajdonságait.

Nem, ez nem a valóság elferdítése részemről, nem is vagyok nagy rajongójuk. Mi több, én is a szkeptikusok táborát szaporítom. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy ilyenek LEHETNEK ezek a kutyák, amennyiben gazdáik megfelelő körülményeket biztosítanak a számukra. A jó körülmények alatt nem csak az elegendő életteret és megfelelő táplálást értem, hanem a fajtának és habitusnak megfelelő minőségi foglalkozást. Nagy szükségük van erre már csak azért is, hogy fegyelmet tanuljanak, és így elkerülhetővé válnak az őket hírhedté tevő támadások is. A sok mozgás biztosítása, és az idegen emberek valamint állatok közti szocializációjuk pedig elengedhetetlen számukra!

„Ellenség”-ből barát?

Megváltozhat a véleményünk róluk? Hát persze! Nyilván ehhez nem elég egyszer találkozni egy ilyen kutyával, ha közeli rokonunknak, gyakran látott barátunknak, esetleg valamelyik családtag jóvoltából hirtelen mi magunknak lesz ilyen típusú kutyája, van rá esély, de persze nem megy ez sem egyik napról a másikra. Ez részben a kutyának köszönhető, részben a szkeptikus embernek, aki kapcsolatba kerül vele.

A kutyának azért, mert megérzi, ha fenntartással kezelik, és vehemens viselkedése kissé félreérthető lehet, akár támadást, de legalábbis piszkálódást láthat bele, aki eleve ezt feltételezi róla (és sokszor a piszkálódás része nem is alaptalan, hiszen az emberekhez hasonlóan az állatok sem szeretik, ha zsigerből elutasítják őket). Az embernek azért, mert nagyon nehezen küzdi le ellenszenvét, szinte nem is ad (legalábbis kezdetben) esélyt a jószágnak.

Bár dacára a rengeteg pozitív példának valójában nem lehet igazságot tenni kedvelőik és ellenzőik között, de azért egy valamit leszögezhetünk. Ahogy az emberek, az állatok sem érdemelnek elvakultságot tőlünk, így ha holnap az utcán egy harci kutya szembe jön, ne kezdjünk el rohanni előle ész nélkül, csak ha valakit már üldözőbe vett…