Legelső ilyen emlékem a Fóti Állatmenhelyhez fűződik, 12 éves voltam, amikor a nagymamám – hosszas könyörgés után – meglepett egy kutyával. Ma már tudom, mekkora áldozatot vállalt, mert társasházban laktunk a szüleimmel, ahová egyáltalán nem lehetett állatot vinni, így nagyikámra maradt a kutyatartás minden öröme és bánata. Én pedig szombatonként látogathattam Dorka kutyát.

De ne szaladjunk a történet elébe, először vonatra szálltunk és ellátogattunk a menhelyre. Ott aztán kiderült, hogy gyerekek nem léphetnek be a menhely területére, így aztán sikerélmény (és kutya) nélkül jöttünk haza. Ezért nem lett menhelyi kutyám – akkor.

Sok-sok év telt el

Azóta már felnőttem, lett saját családom, házam, és persze kutyáim is. A világ is megváltozott, a sok jólelkű, segítőkész ember állatvédő egyesületeket hozott létre, azok pedig állatmenhelyeket nyitottak. Minden tiszteletem az övék, mert állami támogatás híján szinte lehetetlen küldetés a rájuk bízott állatokat gondozni, örökbe adni.
Adományokból tartják fent magukat és sok lelkes önkéntes végez „ingyenmunkát náluk”, ami lehet etetés, sétáltatás, takarítás, de akár szórólapozás vagy adománygyűjtés is. Nem beszélve az állatorvosokról, akik közül többen segítenek az egyesületeknek kampányjellegű ivartalanítási, chippelési akcióik során.

Az egyesületek rendszeresen hirdetik honlapjukon a gazdára váró állatokat, részt vesznek különböző rendezvényeken, örökbefogadó napokon. És ünnepnap nekik mindegyik, amikor egy-egy gondozottjuk családba kerül. Van erre egy kifejezésük is: gazdisodik.

Az első kutyánkat a Hunyadi téren vettük egy hajléktalantól. 300 forintot kért érte, kis vakarcs kutya volt, de a fickó erősködött, hogy nagyra megnő majd. Hát Aladár nem nőtt meg 17 év alatt sem, amíg nálunk volt. Viszont agresszív állat volt és mindenkit megharapott a családunkban, plusz a postást, a gyerekorvost, a védőnőt. De azért szerettük. A kertünkben van eltemetve, a nyírfa alatt.

Akárcsak a haverja, Artúr, aki a nevével ellentétben lánykutya volt. Az egyik szomszédos pincébe zárta be „gazdája” még kölyökkorában, és másfél évet töltött el ott. Amikor megtudtuk, kihívtuk a helyi állatvédőket és együtt kiszabadítottuk őt. Sosem felejtem el, ahogy az addig napfényt nem látott kutya halálra rémülten rohangált, miközben nyolcan próbáltuk megfogni. Aztán megkértek minket, hogy ideiglenesen hadd maradjon nálunk egy pár napig, mert betesznek róla egy képet az újságba és valaki biztosan magához veszi.

Az ideiglenes kutya 15 évet élt nálunk, őt is nagyon szerettük, bár idegrendszerén nyomott hagyott a pincében töltött időszak, nagyon félős, riadt kutya maradt mindvégig. Ő az almafa alatt alussza örök álmát, közel a haverjához.

Irány a menhely!

Amikor aztán üresek lettek a kutyaházak, és hetekig nyomorultul kerülgettük a teraszon a kutyatányérokat, megszületett a döntés: irány a menhely! Nem volt egyszerű. A menhelyre belépve mindig az összes kutyát haza akarom hozni, az egyiket, mert öreg és senkinek sem kell, a másik fiatal és nagyon cuki, a harmadik fogyi egy kicsit. De a legborzasztóbb belenézni a szemükbe.

Minden szem egy élet, és némelyikük élete borzalmakkal van tele. Van, aki kölyökként került ide és sosem látott mást, csak a kennel rácsait. Másokat a gazdi rakott ki az utcára ezért vagy azért. De szívszorító érzés mindegyikkel szembesülni és választani kell.

Éppen ezért én gyorsan ki is fordultam a menhelyről és a gyerekeimnek csak annyit mondtam: kettőnél több kutyát ne hozzatok haza!

Így került hozzánk Lili és Traktor, mindkettő lánykutya, egy kicsi, törékeny, szalmaszínű és egy sötét, nagydarab, kurtalábú keverék. Ma is velünk vannak, mostanra kiegészülve egy vizslával, aki a fajtamentőktől érkezett. Persze, ideiglenesen.

Ha hálás, szeretettel teli lakótársat akarsz, akkor fogadj örökbe egy menhelyen élő kutyát! >>