Az otthonosság titkos fegyvere, a textil

Az 1800-as években a kézi varrás szükségszerű volt, nem pedig választott hobbi: minden nőnek tudnia kellett varrni. A női hozomány hagyományosan tartalmazott kézzel készült kézimunkákat is, amelyek ugyanolyan fontos szerepet töltöttek be a család életben tartásában, mint az élelmiszer. A varrás megtanulása a fiatal lányok életre való felkészülésének része volt. Így volt ez a világ minden táján. Pár évtizede még azt gondolhattuk, hogy a hímezni és varrni tudás lassan feledésbe merül, ehhez képest egyre többen érdeklődnek iránta. Sőt, mondhatni divattá kezd válni – hozzáteszem: nemcsak a lakberendezésben, hanem az öltözködésben is. Persze már közel sem akkora súllyal, mint nagyjából száz évvel ezelőttig.

Az Óperenciás-tengeren túl

Az Egyesült Államokban például a foltvarrás volt az alapkövetelmény, amit a leendő feleségtől elvártak. A foltvarrott blokkok elkészítésének általában jóval azelőtt nekikezdtek, mielőtt a leendő párjukkal találkoztak volna. Aztán, ha megtörtént az eljegyzés, látástól vakulásig azon dolgoztak, hogy a blokkokból pontosan egy tucat kész takarót varrjanak.

Ehhez jött hozzá még a tizenharmadik, a tiszta fehér esküvői takaró vagy a „menyasszonyi takaró”, amely a legszebb volt a hozományban. Néhány menyasszony teljesen egyedül készítette el ezt a takarót, mások viszont megosztották a munkát a barátaikkal a foltvarró körben, amely akkoriban az egyik legnyüzsgőbb szórakozási és információszerzési lehetőség volt Amerikában. A tűk csak úgy villogtak a hófehér anyag fölött, miközben beszélgetés töltötte meg a szobát.

A kiérdemelt darabok

A barátságtakarókat egy csapat ember készítette, mindegyik blokkot másvalaki varrta meg és írta alá. A barátságtakarók arra szolgáltak, hogy emlékeztessenek az érzelmi kötelékekre, és általában egy társaság adta ajándékba emlékül valakinek különleges alkalomból: ha az illető elhagyta a csoportot, például ha a fiatal feleség az újdonsült férjével elindult nyugatnak, vagy ha valaki jó munkát végzett.

Az olyan maradék anyag, amelyik nem bizonyult elég finomnak a foltvarráshoz, tökéletes volt rongyszőnyeg készítésére. Az 1830-as évekre már a legtöbb háztartásban volt valamilyen szőnyeg a padlón, gyakran cédruságakhoz szögelve, hogy friss illata legyen, vagy dohánnyal és fekete borssal beszórt szalma fölé erősítve, hogy ezzel távol tartsák a molyokat.

A Törökországból vagy Perzsiából behozott szőnyegek túl drágák lettek volna egyes családoknak, ám a kisebb szőnyegeket otthon is könnyen el tudták készíteni, így szokássá vált, hogy egy szőnyeget a kandallóra tettek.

A szőnyeg készítéséhez felrajzolják a mintát egy anyagdarabra, például zsákvászonra, takarmányoszsákra vagy keretbe feszített kanavászra. Anyag- vagy fonáldarabokat húznak át az anyagon egy speciális kampóval, amelyik egyesek szerint egy olyan tengerészeszközből ered, amelyet a tengeren használtak az ilyen szőnyegek készítésére. A legkorábbi hurkolt szőnyegeket használt pamutruhákból készítették; ma már inkább gyapjúból készülnek, mert az tartósabb.

A csíkok, kockák, skótkockák és tweedminták érdekessé és texturálttá teszik őket, különösen, ha kanyarodó vonalakra hurkolják fel, hogy dimenziót adjanak a munkának. Hogy lágy és változatos hatást érjünk el, az anyagok színét árnyalhatjuk vagy tompíthatjuk úgy, hogy az eredeti színt átfestjük khakivel, feketével vagy olívazölddel.