Fura, hogy milyen kapcsolatban vagy a barátnőddel, ha belegondolsz… imádod és csodálod… olyan, mintha szerelem volna, de mégsem az, valami más. De nem vagy egyedül, sosem voltál....
Én nemrég szereztem új barátnőt. A nyelviskola folyosóján futottunk össze először, szóba elegyedtünk, és pillanatok alatt kiderült, neki is olyan fura humora van, mint nekem. Nem kellett hozzá rengeteg beszélgetés, máris összebarátkoztunk.
És aztán, mikor megint iskolába mentem, vártam már, hogy újra összefuthassak vele, hadd beszéljünk újra, és szörnyen csalódott voltam, ha nem találkoztunk. Ha arrafelé jártam, ahol lakik, beugrottam hozzá. És csak pár pohár bor kellett hozzá, hogy kiderüljön, ő is így érez irántam.
Milyen fura, a lánybarátságok rendszerint úgy kezdődnek, mint egy szerelem.
Csak semmi szex, lányok vagyunk
És mégsem egészen olyan, mint a szerelem. Életemben sosem vonzódtam még nőhöz. Úgy. De hát a szerelem és a szexuális vágy, az két külön dolog. (Bocsi, fiúk)
Nem ez az első alkalom, hogy ilyen lányos vonzódást érzek, tinédzserkoromban is előfordult már. (Meg aztán később is) Akkoriban „rendes gyerek” voltam, és imádtam olvasni. Ez keltette föl az osztály lázadójának érdeklődését, a szárnyai alá vett, és azon túl a délutánokat az ő kis szobájában töltöttük, egymásnak fölolvasva, cigizve és közben Beatlest hallgatva. Ahogy vége lett a gimnáziumnak, a lázasan indult kapcsolat elmúlt, de ismerek olyanokat, akik életük végéig nagyon közeli barátok maradtak.
Hozzám hasonlóan a tinédzserlányok nagy részével megtörténik ez, és a felnőttekkel is. Sőt, a legtöbb nő fölnéz a barátnőjére, úgy tartja, tökéletesebb nála, szebb, okosabb, népszerűbb.
Felnőttkorban
Rengetegszer fordult elő, hogy baráti társaságban összefutottam ismeretlenekkel, és ugyanúgy pillanatok alatt egymásra hangolódtunk, de ezekből a barátságokból rendszerint nem lett semmi – a távolság, nagy úr. De a mai napig emlékszem rájuk. Nem úgy , mint a sok süket hapsira, akikkel kötelező beszélgetni.
Hát milyen is a lányos rajongás? Mostanában nem szívesen beszélünk róla, legszívesebben el is titkolnánk, nehogy az emberek valami másra gondoljanak. És furcsálva olvassuk a 19. századi regényekben, hogyan ragaszkodtak egymáshoz a barátnők. Nem tudunk vele mit kezdeni.
Talán könnyebb lenne újra beszélni róla, ha tudomásul vennénk, csöppet sem ciki a dolog, hanem egy teljesen természetes ősrégi érzelem. A tudósok szerint az ilyen érzelmekre nagy szükség volt az emberiség fejlődésekor, amíg a férfiak vadászni jártak, a nőknek kellett a „törzset” összetartani és működtetni.
Nem baj, ha ezt nem tudja mindenki, a hetvenes évek homofóbiája szerencsére múlóban van, nem kell többet magyarázkodni.
Szabó Anna
