"Baj van" a gyerekemmel

Alapigazságok

Amikor az ember lánya áldott állapotba kerül, sógornők, barátnők, kolléganők valamint egyéb rendű és rangú asszonytársak igyekeznek különféle alapigazságokkal megtömni az anyai örömöktől amúgy is összezavarodott kismamafejet. Olyasmikkel, hogy „Csak magadra hallgass!” „Minden kismama szép!” (Idővel ez a szlogen kisbabára módosul.) „Szülés közben kövesd az ösztöneidet!” „Ne hasonlítsd a babádat senkiéhez!”, és hasonlók. Velem sem volt ez másként, és úgy érzem, elsajátítottam a leckét. Konok fejjel követek el tapasztalatlanságból adódó hibákat, elérzékenyülök az összes kisbaba láttán, de egyiket sem hasonlítom a sajátomhoz, hiszen ő egy igazi egyéniség, nincs másik hozzá fogható. Azonban azt kell hinnem, hogy nem voltak mindenkinek ilyen lelkiismeretes nők a környezetében, ugyanis időről időre összefutok olyanokkal, akik igyekeznek párhuzamot vonni gyermekeink fejlődése közt. No, ezekben a párhuzamokban bizony rendre alul maradunk!

A szomszéd babája mindig ügyesebb

Éppen a nap csúcspontját, a délelőtti levegőzés relaxációs pillanatait élveztem egy játszótéri padon, amikor a szomszédban lakó középkorú hölgy mellém telepedett.

- De örülök, hogy látom, kedveském, hadd nézzem meg ezt a kis tündért! – suttogta, alvó kislányomra való tekintettel, de olyan hangerővel, hogy a gyerek azonnal rándult egyet a babakocsiban.
- Csak tessék – hajtottam félre elővigyázatosan a vékony takarót, mielőtt még ő esett volna neki a műveletnek. Nem akartam ugyan, de pironkodva éreztem, hogy a mellkasomat majd’ szétveti a büszkeség, mert a kisbabám ellenállhatatlanul gyönyörűnek tűnt, ahogy ott pihegett mit sem tudva a körülötte zajló eseményekről.

- Jaj, de szép ez a gyerek! – csapta össze a kezeit a szomszéd hölgy, majd rögvest „finomított” a mondanivalóján. – Tudja, az én unokám is csodálatos ám! – No persze, ebben szemernyit sem kételkedtem. – Majdnem 1 hónappal fiatalabb a magáénál, de sokkal hatalmasabb! – Az lehet, gondoltam, de a csalódás, hogy valaki gyereke hatalmasabb, dacára a mi javunkra írható korkülönbségnek, már oda is csattant a büszkeséghez a mellemben. – És hát a haja is több, ahogy elnézem… - folytatta a néni, és a büszkeségem ekkor már csak szerényen behúzott valahová a szívem tájára. – No és miket eszik a kicsike? – érdeklődött a kedves nagymama. Azonnal tudtam, hogy eljött az én időm! A hozzátáplálási szabályokból kiindulva, egészen biztos, hogy az én lányom már több dolgot eszik, mint az ő unokája!
- Még szopik is – vázoltam az étrendünket – tápszert is kap, ezen kívül almát, sárgarépát, sütőtököt, tejpépet…
- És húst? Májat?
- Azt nem. – ismertem be kelletlenül, hogy az akkor 5 hónapos csemetémet még nem kínáltam ilyesmivel.

- Az baj! – jelentette ki beszélgetőtársam határozottan. – Adni kell neki, különben gyenge marad a csontja. – Erről még sehol nem olvastam, de mormoltam valami ígéretfélét arra vonatkozóan, hogy hamarosan bevezetem a gyerek étrendjébe a húst. (Mindezt persze csupán a jószomszédi viszony, és a játszótéri béke kedvéért.) – Mennyit alszik? – jött a következő menüpontja a vallatásnak, én pedig ismét magamra találtam.
- Este 9-től, reggel 7-ig. – vetettem oda kevélyen, majd megtoldottam még a nappali alvás adataival: - Napközben pedig háromszor egy-másfél órát.
- Az éjszakai, az jó - nyilatkozott újsütetű „baba minőségbiztosítóm” – de nappal  aludhatna többet is. Az én unokám 2-3 órákat alszik. – Kissé irigyen bólogattam, mert elképzeltem, hogy annak az anyukának biztos nem gond, hogy időben elvégezze el a házimunkát! – Miket tud csinálni? – faggatott tovább a nagymama.

- Nem is tudom… - hirtelen zavarba jöttem, és alig bírtam összeszedni azt a sok mindent, amivel a kislányom már elkápráztatott minket. – Forog hátról hasra, de vissza még nem nagyon sikerül. Kézbe veszi a tárgyakat, rázogatja őket, próbálja felhúzni magát, ha a kezünkbe kapaszkodik… De igazán látványos dolgokat még nem produkált.
- Az én unokám mindezt már hetek óta, és vérprofin csinálja!
- Aha - bólogattam. Nyilván a hús miatt, amit ő már régóta fogyaszt, szerettem volna mondani, ám ezt a megjegyzést túlságosan rosszindulatúnak éreztem, ezért inkább bent tartottam.
- Elvan egyedül? – hozott vissza a beszélgetéshez egy újabb igen fontos kérdés.
- Ó, igen! Néha egy óra hosszát is eljátszik a szőnyegen. – Éreztem, hogy ezt nem tudja lekörözni, de tévedtem.
- A mi kicsikénkre egész nap rá sem kell nézni!
- Igazán? Jó dolga lehet az anyukájának! – csúszott ki a számon, mert már láttam magam előtt a steril lakásban, érintetlen sminkkel, masszázsfotelben heverésző, belőtt frizurájú kismamát. Én bezzeg félálomban is mondókákat hadarok, a mosott ruhát fél karomban a gyerekkel teregetem ki, és örülök, ha egyáltalán jut időm kicsit összepakolni, meg pár falat hideg kaját letolni a torkomon. Ismét rám talált az érzés, hogy baj van a gyerekemmel.
- Jaj, dehogy! – oszlatta el színes álomképemet a nagymama. – A kis menyem hónapok óta képtelen kipihenni magát! Annyi ideje sincs, hogy egy levest megfőzzön, sokszor még a séta is elmarad a nagy rohanásban.

Mindenkinek a sajátja a legszebb

Miután végképp belevesztem a tökéletes kisbaba és a rengeteg szabadidővel rendelkező, mégis örökké kimerült kismama „rémtörténetébe”, megköszöntem a beszélgetést, felálltam a padról és hazatoltam a kislányomat. Útközben olyasmiken járt az agyam, hogy miért ilyenek egyes szülők, nagyszülők? Miért kell mindig a legjobbnak, legeredményesebbnek, legszebbnek, vagy éppen legfáradtabbnak feltüntetni magukat? Hazaérve elmeséltem a férjemnek az esetet, majd összeölelkezve hosszan néztük a már ragyogó szemmel nevetgélő kislányunkat.

- Még, hogy nagyobb! Vagy, hogy több haja van! Megnézném, mit játszik egyedül egész nap! – mondogattuk egymásnak. Fejcsóválva ismételgettük az ismeretlen kisbaba csodálatos képességeit, aztán zárszóként megegyeztünk abban, hogy a mi kislányunktól se szebb, se ügyesebb, se okosabb baba nem létezik. Majd rövid hatásszünet után összenevettünk, mert rájöttünk, hogy léteznek viszont a végletekig elfogult szülők, nagyszülők, és bizony mi is közéjük tartozunk!