"Szuperanyu"vagyok!?

Kattintok is már mohón, mert miközben naphosszat nyugtatom magam a férjem szavaival („Így van ez jól! Nekünk egy ilyen kislány jutott!”), azért folyamatosan küzdök a lelkifurdalással is, amit a „nem szuperanyuság” okoz bennem. Iszom a topikindító szavait, és a szervezetem, testem-lelkem felkészül az édes megnyugvásra, amit ilyenkor érezhet az ember. Mármint olyankor, amikor hasonszőrű, „nem szuperanyukkal” hozza össze a véletlen, ha csak online is. Vágyom rá, hogy egy idegen ember, egy anyatársam (aki, mint írja, háromgyermekes már), ugyanolyan kínokat éljen át nap, nap után, mint én. Nem azért, mert egy rosszindulatú dög vagyok (de lehet, hogy az is vagyok), hanem, mert a közösségnek ereje van. Talán formáló ereje is, talán együtt rájövünk valamire, kitalálunk valamit, ami közelebb vihet a szuperanyuság felé vezető úton.

Álmatlan éjszaka kontra nyugalom

Ám hamarosan csalódnom kell, az említett topik ugyanis nem azt tartalmazza, amire vártam. Az ismeretlen, háromgyermekes anyuka azért nem tartja magát szuperanyunak, mert nem teszi azt, amit én igen. Azt írja, nem szuperanyu, mert a gyermekei hetente csak egyszer alhatnak a szülői ágyban. Én tehát szuperanyu vagyok, mert a mi kislányunk kb. 6 hetes kora óta minden éjjel velünk alszik. Pedig nekem milyen sziklaszilárd elveim voltak ezzel kapcsolatban (is)! És mennyi álmatlan éjszakám lett azután, hogy a magzatom befészkelte magát az ágyunkba!

10 hetes korában a kislányom átaludta az éjszakát, ellentétben velem, aki róttam keserves utamat a konyha és a nappali között, azon töprengve, milyen fondorlatos módszerrel szoktathatnám a kiságyba csemetémet. Nem sikerült, de nem is voltam kitartó. Pár nap után a férjem nekem szegezte a kérdést: „Válassz! Külön nem alszunk, vagy együtt alszunk?” Rövid volt a gondolkodási idő, de kialvatlan agyamnak nem is kellett sok, hogy eldöntse: aludni akarok! Azóta kívülállóként tekintek a szokásos kismama panaszra: „Már megint háromszor (négyszer, ötször…) kellett felkelnem a gyerekhez!” A mi éjszakáink háborítatlanok, este kilenctől reggel fél hétig tartanak. Egy ágyban. Nem, nem így képzeltem, nem így akartam. De így lett, és most így vagyunk mindhárman boldogok.

És a házimunka?

Azt is írja ez a „nem szuperanyu”, hogy ő egyik gyerekét se hordozná hordozókendőben háton/hason/oldalt/stb. Helyette inkább elvégzi a házimunkát, amíg a picik alszanak. Egy újabb lépéssel közeledtem a szuperanyuság felé, mert én bizony vásároltam hordozókendőt. Mentségemre legyen mondva, csak akkor tettem ezt, amikor kikerekedett szemmel felmértem a helyzetünket: dacára annak, hogy a nagykönyv szerint az újszülött alvásigénye napi 18 óra, a mi gyerekünk egy percet sem alszik napközben! Ilyen módon a házimunkára fordítható idő a mi esetünkben nullára redukálódott, és mivel a „szuper feleség” címet már 7 éve megpályáztam, úgy éreztem, tennem kell valamit. Beruháztam hát egy hordozókendőbe, XXL-es méretűbe, ami 5 méter hosszú és azt a képzetet kelti, hogy óriások is használhatják óriás bébijük cipelésére. Nem volt olcsó, de úgy éreztem, félórányi házimunkára (vagy magamra…) fordított idő nekem mindent megér!

Másként vélekedett erről a kislányom, aki réveteg tekintettel figyelte, ahogy anyu egy csíkos göncöt magára tekerve bebábozódik. Ezt talán még nem is bánta volna, de, hogy őt is magamra kötöztem vele, azt nem tűrhette szó nélkül! Sebaj, gondoltam én, a szuper optimista anyu. Jó lesz tavasszal, amikor majd nagy kirándulásokat teszünk, amikor végre a férjem is megtapasztalhatja, milyen a testére rögzítve hordozni utódját. Nem sajnáltam ezért a kendőre kidobott pénzt – egészen estig. Este azonban, amikor apa lelkesen magára kötözte, szótlanul figyeltük, ahogy az 5 méter anyag elfogy, anélkül, hogy körbeérte volna apa egyébként daliás termetét. És pláne anélkül, hogy gyermekünket belehelyeztük volna! A hordozókendő tehát összehajtogatva a sarokban végezte. Vigasztalásul elhatároztuk, hogy ha valaha lesz egy normális méretű otthonunk, leterítjük majd az előszobában, mint „eredeti, házi szőttes futószőnyeget”. (Itt jegyezném meg, hogy egy alkalommal mégis sikerült örülni a hordozókendőnek, a tőlünk telhető legoptimálisabban felhasználva azt. Hosszú hónapok nélkülözése után, egy este úgy hozta a jó szerencsénk, hogy sikerült mindig éber kislányunk mellől átszökni a másik szobába, és két ölelés között – jobb híján – hevenyészve magunk alá terítettük a méretes darabot. Mondta is utána a férjem, hogy csak megérte ez a holmi az árát…)

Sírni hagyni, vagy sem?

Szuperanyuságom következő lépcsőfoka, hogy én sosem hagytam sírni a kislányomat. Na, jó, ez így nem igaz! Hagytam. Végeztem a dolgomat, apa a másik szobában tévézett, és elégedetten (belül zokogva) mondogattuk egymásnak: „Hadd sírjon, majd megunja! Majd rájön, hogy hiába sír!” Nem jött rá. Ellenben mi rájöttünk, mekkora hibát követtünk el, amikor negyedóra múlva bementünk a magán kívül visítozó apróságunkhoz, és azt láttuk, hogy a gyönyörű babaarca össze-vissza van karmolászva, az egész teste reszket és a lábai idegesen rángatóznak. Soha többé nem hagytuk őt sírni (pedig a védőnő is ezt tanácsolta), helyette három hónapon át a nap 18 órájában ölben hordoztuk. Nem volt könnyű menet, de három hónap után, ha letettem a kiságyába, és azt mondtam: „Most elmegyek, de hamar visszajövök.”, akkor karmolászás és rángatózás helyett kis pityergéssel kivárta, hogy újra ölbe vegyem. Valószínűleg megtanulta, hogy bárhová menjek is, úgyis visszajövök hozzá.

Szuperanyu vagyok továbbá azért, mert ha valahová nagyon muszáj gyerek nélkül elmennem, az olyan mértékű lelkifurdalást okoz, hogy képes volnék hagyni mindent, és hazarohanni, amikor a hivatalban éppen rám kerül a sor.

Ki is a Szuperanyu?

Sorolhatnám még napestig a szuperanyuságom bizonyítékait, de úgyis hiábavaló volna. Úgyis tehetek bármit, mindig azt érzem: sötétben tapogatózom, fogalmam sincs, hogy a legjobb, vagy a legrosszabb megoldást választottam-e a probléma elhárítására. És még véletlenül se érzem azt soha, hogy szuper jól csinálok valamit. Szuperanyu az, aki észreveszi, felismeri és kielégíti gyermeke szükségleteit, anélkül, hogy ő szavakkal kifejezné azt. Én nem vagyok ilyen, mert bevallom, előfordult, hogy minden létező pózban szoptattam a kisbabámat, biztosra vettem ugyanis, hogy azért sír, mert éhes. Majd miután úgy éreztem, eleget szopott, akkorát hányt, hogy egy felnőttnek is becsületére vált volna. Megesett, hogy séta alkalmával nagyértekezést tartottam neki arról, mennyire fontos a sapka és a kabát, majd hazaérve bűntudattal emeltem ki síró gyermekemet a saját izzadtságából.

Nincs a szuperanyuságnak meghatározható fokmérője. Talán csak egy. Az, amikor a kislányom nevetve ébred, és első mozdulatával a nyakamat karolja át. Ilyenkor valóban szuperanyunak érzem magam.