A mai játszóterek felnőtt szemmel

Vidékről a városba

Így nőttem fel, számomra ez volt természetes, így aztán huszonévesen a városba költözve, elborzadva néztem végig a játszótereken. „Ez mi?!” – kérdeztem magamtól, mert nem értettem, hogyan képes annyi gyerek, és pláne annyi szülő órákat eltölteni a tűző napon, kikopott füvön, nyikorgó játékokon csüngve, vagy épp azokért sorban állva. Ettől jobban csak akkor borzadtam el, amikor én is beálltam a sorba… Nos, igen. Az élet úgy hozta, hogy az én gyermekem városi gyerek lett, s ha ez még nem lenne elég: panelbaba. Már a születésekor előre féltem a játszóteres időktől, de tavaly nyáron még viszonylagos nyugalomban tologattam a babakocsit a „tombolda” mellett. Idén azonban már nem kerülhetem el a végzetemet, hiszen Panna lányom 17 hónapos totyogó lett, akinek igenis szüksége van mozgásra, játékra, gyerektársakra. 

Reszkessetek játszóterek, jövünk!

„Nosza, rajta! Hódítsuk meg a játszótereket!” – indítványoztam magamnak nem túl meggyőzően az első tavaszi napsugarak érkezésekor. Titokban azt reméltem, ha Panna nem is falun cseperedik, talán az anyatejjel együtt magába szívott valamicskét a vidék szeretetéből, de legalább hozzám hasonlóan viszolyog majd a nagy, közös, városi „legelőtől”. (A játszótéren ugyanis képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy imádott kisdedjeink itt csapatba verődött birkák csupán, akikkel nem játszunk, pusztán terelgetjük őket, mint juhász teszi a mezőn az állataival.) Csalódnom kellett: már az első látogatáskor kiderült, hogy Panna rajong a játszóterekért. Még egyetlen játékot sem tudott kipróbálni, még képtelen volt szabadon futkározni, előzetesként csak egy sétát tettünk a „játszin”, kézen fogva, de már alig tudtam hazacibálni a gyereket. Beláttam: jobb lesz barátkozni a gondolattal, hogy ez a nyár a placcon fog eltelni, s egy időre feledésbe merül az andalgás az árnyas parkban. Végtére is, legfontosabb a gyerek, őérte pedig képes vagyok úrrá lenni ösztönös játszótér-undoromon. Ha pedig így van, akkor miért ne vennénk birtokba a tér valamennyi játékát? 

Kisgyermek az EU-kompatibilis játszótéren

Hogy miért is? Hát például azért, mert nincsenek totyogók számára gyártott játékok. Az EU-kompatibilis játszóterek pazarul mutatnak a városfejlesztési terveken, és jól funkcionálnak a középiskolások esti, szabadtéri bulijain. Egyvalamire azonban kifejezetten alkalmatlanok: 2 éven aluliak tartalmas időtöltésére. Azon szerencsés (vagy inkább szerencsétlen) helyzetben vagyunk, hogy közvetlenül a lakótelepünk mellett terül el városunk legnagyobb, legmodernebb játszótere. Nem túlzás: még a környező településekről érkezők is megállnak itt egy-egy órára a gyermekeikkel. Hiszen van itt szánkódomb, szánkódombról leívelő libegő, sok-sok hinta, markológéppel felszerelt homokozó, három különböző mászókán keresztül megközelíthető, toronymagas csúszda, és még számtalan pörgő-forgó, extrém gyerekalkalmatosság. Csak egyvalami nincs: olyan játék (legyen az bármi), amelyben, vagy amellyel egy másfél éves biztonságban elbíbelődhet. Élhető, csendes kisváros a miénk, játszótér játszóteret ér, nem tart sokáig keresni egy másikat. Én tudom. De hogyan magyarázzam meg a kicsinek, hogy bár ez itt van, éppen a házunk alatt, mi most mégis tovább megyünk, mert ő még képtelen megkapaszkodni a hintának nevezett, felfüggesztett, vékony lécen? 

Tessék sorszámot húzni!

Élelmes anyaként viszonylag korán felfedeztem a város egyetlen bébihintáját, mintegy tíz perc sétára otthonunktól. Sőt, azt is mondhatnám, hogy ez egy komplett bébijátszótér, itt ugyanis legalább 3 dolog van, amit az én gyerekem is kipróbálhat. Meg persze a másé is. Tudom, fogy a népesség, kevés a gyerek, kicsi a családalapítási kedv… Ismerem a tényeket. Valahogy mégis másképp érzem, amikor arra a három játékra legalább harmincan várakoznak, hosszú, tömött sorokban kígyózva. „Hát persze kicsim, hintázol majd! Csak még előbb az a 29 másik gyerek is hintázik, fejenként 2-3 percet. Addig gyere, nézzük meg a… a… (minden játék foglalt) a fűszálakat!” Esetleg virágokat, bogarakat, köveket, hogy minél változatosabb legyen a program. 

Miért nem?

Miért is nem szeretem a játszótereket? Több oka van, az első ok-csoportot kényelmi szempontok alakítják. Nincs mosdó, de még egy árva kút sem kézmosás céljára, nincs WC, kevés az árnyék, sok az elhajított cigarettacsikk, ottfelejtett kutyapiszok. Utálom, hogy hosszú perceket rabol el az életünkből naponta többször a forgalomban a játszótérig eljutni és vissza. Ilyenkor mindig arra gondolok: „Bezzeg, ha volna egy takaros udvarunk! Csak kiülnénk a diófa alá szalámis kenyérrel a kezünkben, és nem lenne gond sem árnyékra, sem fényre, s míg a gyerek játszadozna, én akár ki is teregethetném a ruhát…”

A második ok-csoportot (tán szintén falusi lelkemből fakadó) viszonylag nagy intim szférám folyamatos megsértése táplálja. Ki nem állhatom, hogy bárhová nézek, valaki biztosan visszabámul az arcomra. Ismerkedni jó – de, hogy ötpercenként változzon a beszélgetőtársam, az nekem kicsit sok. Nem szeretek továbbá belehallgatni mások beszélgetéseibe, és ugyanígy azt sem szeretem, ha a lányommal folytatott traccspartit idegenek megjegyzései szakítják félbe. 

Ami azonban mindennél jobban bosszant, az a szülők irányából tapasztalható, nagyfokú figyelmetlenség úgy a gyerekek, mint a többi felnőtt felé. Az ötéves, „nem rossz, csak eleven” Pistike ugyanis zavartalanul lerúghatja focilabdájával a kislányom fejét, anyukája egész biztosan nem fogja megdorgálni érte. A legokosabb, amit tehetek, hogy én vonulok félre gyerekestül. 

Nyilván elmúlnak majd ezek az évek is, hozzáedződünk a játszóterezéshez, mint anno a babakocsis túrákhoz. Addig pedig tartjuk a kapcsolatot a hasonszőrű szülőtársakkal. „Találtál egy jó játszóteret? Sok fa? Nincs tömeg? Régifajta, láncos hinta? Ott találkozunk!”