Mi zajlik le a gyermekben?

Az első gyermek és édesanyja között születés után különleges, sajátosan szoros kapcsolat alakul ki, mely során a baba kezdetben nem is érzi magát különálló lénynek, és nagyjából 7-8 hónapos kora körül kezdi észlelni az elkülönülést. Ekkor kezdődik az az időszak, amikor sírva fakad, ha édesanyja kikerül a látóköréből, elhagyja a szobát. Egyszerűen melegségre, biztonságos testközelre vágyik.

Mint említettem, ebben az időszakban ő az „egyetlen”, és mindaddig, amíg a testvére meg nem születik, ez így is van. De onnantól kezdve helyzete megváltozik. A kistestvér beleszületik abba az állapotba, hogy neki az első pillanattól kezdve alkalmazkodnia kell, osztoznia valakivel, számára könnyebb az elfogadás. Az első gyerkőcnek viszont fel kell dolgoznia az új felállást. Mindezek tetejébe ő a szorongóbb, gátlásosabb, a második gyermek talpraesettebb, oldottabb.

Várjuk együtt a kicsi érkezését!

Tudjuk, hogy az első gyermeken az édesanya is tanul, gyakorolja az anyaságot, a második csemeténél már kevésbé aggódó, sokkal tapasztaltabb. Ezt a nagyobb fokú biztonságot a második baba is érzi. Rettentő fontos mindkét csemeténél, hogy pici korától kezdve az anyukája mennyire érez rá a babára, mennyire rugalmas és ugyanakkor következetes, hogyan és miként reagál a gyermek szükségleteire.

Annak érdekében, hogy minél kisebb szorongással, feszültséggel élje meg a gyermek a kicsi érkezését, mi szülők sokat tehetünk. Készüljünk rá együtt, avassuk be az ő szintjén a részletekbe, hogy anya hasában növekszik egy kisbaba, és ha eljön az ideje, megszületik.

Meséljünk neki arról, hogy milyen izgalommal vártuk őt, milyen érzés volt, amikor megmozdult, majd amikor focimeccset játszott a pociban, majd arról az időről is, miután megszületett.

Időről időre követhetjük vele együtt a baba növekedését, hogy pl. most akkora, mint egy szilva, később, hogy most akkor lehet a súlya, mint egy almának. Tájékozódjunk arról is, hogy a baba mivel „foglalatoskodik” az anyaméhben, és meséljük el, hogy „Bizony a kistesód már szopja az ujját!”. Javasoljuk neki, hogy tapassza a fülét az édesanya hasára, hallgassa meg, mi zajlik odabent, sőt, ha már érezhetően mocorog, tegyük oda a kezét, hadd tapasztalja meg ő is ezt a csodálatos élményt.

A küzdelmek mégsem haszontalanok

A fentiek ellenére – bármennyire is igyekeztünk felkészíteni csemeténket – még mindig előfordulhat, hogy vegyes érzelmekkel fogadja majd a kis jövevényt. Ráadásul ez a probléma nagyobb korban is felmerülhet: vagy az anya illetve a szülők, nagyszülők kegyeiért folytatott versenyben, vagy olyan tárgyakért vagy dolgokért, amik számukra fontosak lehetnek. Megnyilvánulhat ez a későbbiek során olyan szituációban is, amikor a süteményt porciózzuk és szemeik láthatóan azt vizslatják, vajon egyforma szelet jutott-e mindkettejüknek. De lehet olyan egyszerű oka is a versengésnek, hogy ki látta meg hamarabb a zsiráfot az állatkertben.

A szülők türelmét az ilyen harcok igencsak próbára tehetik, de tudnunk kell, hogy ezekre a küzdelmekre szükség van, hiszen meg kell tanulniuk osztozkodni, alkalmazkodni, és ilyenformán szerencsésebb helyzetben vannak azokhoz a kortársaikhoz képest, akiknek nincsen testvérük, és közösségbe kerülvén szembesülnek ezek megtanulásával. Mert hát miért van az, hogy az óvó néni nem csak rá figyel, hanem más gyerekre is, és meg kell osztoznia játékokon is a többiekkel stb.

Az említett „hatalmi harcok” során a gyermek megtanulhat kompromisszumot kötni, megérti, hogy nem mindig neki lehet igaza, és mondjuk egyszer az ő kívánsága teljesül, másszor a tesóé. Ugyanúgy, ahogyan a társasjáték során sem nyerhet mindig ő, veszíteni is tudnia kell, még ha az öcsi javára is. Mindeközben fejlődik a gyermek empatikus készsége, a konfliktusok hozzásegítik, hogy megértse, megérezze a másik embert.

A konfliktusok kapcsán itt is nagyon fontos a szülői példa: mit lát a gyermek, mi hogyan rendezzük a problémáinkat. Hiszen ha agresszívabb, hangosabb képet lát a gyerkőc, azt – ahogyan minden más mintát is – hajlamos lesz átvenni. A minta az legyen, hogy mi szülők készek vagyunk kompromisszumot kötni, toleránsak vagyunk, és egyenrangúnak tekintjük a társunkat. A gyermek ezt látva testvérére is előbb-utóbb így tekint majd, és minimálisabbak, csendesebbek lesznek majd a versengő szituációk.

De mit tegyünk, ha már kitört a balhé?

Bármennyire is tőlünk várják a csemeték, hogy mi tegyünk igazságot, mégsem szerencsés, ha mindannyiszor eljátsszuk a döntőbíró szerepét. Lehetnek teljesen egyértelmű és világos szituációk, amikor pl. egyikük ok nélkül lerombolja a másik nagy igyekezettel felépített várát.

Jó alkalom ez arra is, hogy gyermekünk megtanuljon bocsánatot kérni. Beszéljük meg közösen, hogy mit érezhetett a másik, hogy ő hogyan érzett volna a helyében, mit és miért nem szabad úgy cselekedni, ahogy ő tette. Ha volt válaszreakció is, azt is vizsgáljuk meg hasonlóképpen. Ha sikerült egy konfliktust sikeresen megoldani, akkor dicsérjük meg őket, örüljünk az egyezségnek.

Jómagam a saját gyermekeimen is tapasztaltam, hogy kisebb mértékű vitáik során bevált, ha rájuk hagytam annak megoldását, és nem szóltam bele, mint mikor azon nem tudtak megegyezni, hogy melyik mesét olvassam fel majd nekik, és csak azután mentem be a szobába, ha már közös döntésre jutottak. Ügyeltem azért arra is, hogy egyikük se legyen a sorozatosan a döntő szerepben, egyszer egyiküknek lett igaza, másszor a másiknak.