A vendégség és a kisbaba

Kritikus tényezők

Nos, mi ilyen család vagyunk, így talán érthető, hogy ritkán kelünk útra. Ha azonban mégis megtesszük, arra egy héttel előbb kezdünk előkészülni. Először is tájékoztatjuk a célcsaládot, hogy bár mindent megszerveztünk, egyáltalán nem biztos, hogy valóban oda is érünk. Az utolsó pillanatban lecsaphat egy orkánerejű szél, özönvízszerű eső, törölhetik a buszjáratot, de megeshet az a kevésbé drámai variáció is, hogy a gyerek - indulás előtt két perccel - termel dinoszauruszhoz méltó mennyiséget a pelenkába, aminek következtében lekéssük a tömegközlekedési eszközt. 

Szerencsés esetben persze sem természeti csapás, sem egyéb katasztrófa nem akadályoztat bennünket, és általában gond nélkül érünk ki a pályaudvarra – akkorra pakkal, amekkorával egy hétre is nyugodt szívvel elutazhatnánk. Azt ne higgye valaki, hogy a pályaudvaron, a busz mellett állva már egyértelmű, hogy utazásunk létrejön! Itt még mindig fennáll a veszélye egy régi ismerős hátunk mögül felharsanó hangjának, egy érdeklődő idegen kérdéseinek, egy köhögő motorral felszerelt busznak, vagy a sofőr bácsi dörmögő hangjának. Ezek bizony mind-mind alkalmasak arra, hogy Panna lányunkat az önkívületi sírásba taszítsák, és meghiúsítsák utazásunkat.

Panna vendégségben

Legutóbbi kiruccanásunk a Mamához vezetett, s miután túljutottunk a fentebb ecsetelt akadályokon, és sikeresen „landoltunk” a nagyi csendes, nagy udvarú kertes házában, fellélegezve pihentünk meg mindannyian. Pontosabban csak pihentünk volna, ha szemfüles és igen élénk képzelettel megáldott leánykánk nem talált volna valami különösen ijesztőt a Mama függönykarnisában. De talált, és az ott-tartózkodásunk pár óráját azzal töltötte, hogy kismajomként csimpaszkodott hol egyikünk, hol másikunk nyakába, miközben vádlópillantásokkal bombázta az ominózus tárgyat. A pihenésnek tehát lőttek. De lőttek az étkezésnek is, mert Panna úgy határozott, hogy idegen helyen egy falatot sem hajlandó lenyelni, még akkor sem, ha a saját kistányérjából, a saját kanalával, a saját bébiételét kell belapátolnia. Így aztán maratoni szoptatás, és egy szempillantás alatt eltüntetett krémtúró (az egyetlen ételféleség, amit árokparton ülve is azonnal és nyomtalanul leküldene) este lett, jöhetett a nyugtató fürdés. 

Végre Panna is lazulni látszott. Pontosan tudta, mi következik, hiszen anya levetkőztette, csiklandozta, énekelt neki, hallotta a vízcsobogást, érezte a habfürdő illatát. Szemlátomást simogatta érzékeit az ismerős miliő, de a varázs ezer darabra hullott, amikor megpillantotta a Mama által beszerzett kiskádat, mely az otthoni kékkel szemben ragyogó babarózsaszínben pompázott. Nem, az istennek se bírtuk belenyomni a vízbe, így az evés után a fürdés is elmaradt, sőt alig bírtam törlőkendővel áttörölgetni a síró gyereket.

„Majd kinövi!”

Többen vigasztalnak bennünket gyermekünk szokványosnak nem mondható társas viselkedése miatt. „Ugyan, ne bosszankodjatok! Van ilyen, majd kinövi!” – mondják ilyenkor, és jól láthatóan azt gondolják közben: „Na, ezek a szerencsétlenek jól bevásároltak a gyerekükkel!” Pedig életem legkínosabb szituációjának csak két barátunk volt a szemtanúja. Történt ugyanis, hogy a fiatal házaspár hölgytagja a minap felhívott telefonon. „Óriási hírem van! – közölte örvendezve – De nem mondom el, inkább majd élőszóban. Elugrunk hozzátok!” Nagyon kíváncsi voltam, és rendkívül örültem a látogatásnak is. (Köztünk maradjon, így, 13 hónap után kezdek kissé belefáradni abba, hogy világmegváltó gondolataimat csak a lányommal osztom meg, bár újabban igazán figyelemre méltó véleményt formál ügyes-bajos dolgainkról.) 

Kisvártatva megszólalt a kaputelefon csengője, de nem kiáltottam nevetve a lányomnak, hogy „Megjött apa!” Nem, hiszen nem apa jött meg, ám Panna ettől a váratlan fordulattól egészen kétségbeesett arcot vágott. Rosszat sejtettem. Még be sem léptek vendégeim, amikor megkértem őket, egyelőre ne szóljanak az ölemben tartott gyerekhez, ne is nézzenek rá, tegyenek úgy, mintha két külön dimenzióban léteznének. Nem igazán értették, de eleget tettek a kérésnek. Hellyel és némi üdítővel kínáltam őket, Panna pedig barátkozása félreismerhetetlen jeléül egy saját maga által tönkretett CD lemezt nyújtott keresztül az asztalon. Ki tudna ennek ellenállni? Nos, barátaim sem tudtak, azonnal nevetésben törtek ki. Panna pedig sírásban, nem akármilyenben. Félórán keresztül próbáltam a másik szobában elcsitítani, mindhiába. Kínáltam neki cicit, játékokat, órát, MP3 lejátszót, és egyéb tiltott gyümölcsöket, de semmit nem fogadott el. Túlzás nélkül állíthatom: úgy sírt, mint még soha, pedig félelme tárgyai (a vendégek) már szótlanul, lehajtott fejjel ücsörögtek a székeiken. Végül, hogy túlharsogjam a sírást, bekiáltottam az előszobából: „És mi az a meglepetés?” „Kisbabánk lesz!” - harsogott vissza a fiatalasszony. 

Hát, gyanítom, hogy hazaérve valamelyest átértékelték a helyzetüket, és nyilvánvalóan azóta is abban ringatják magukat, hogy az ő gyerekük egészen más lesz. (Persze. Nemrég én is azt hittem, hogy két olyan unalmas embernek, mint a férjem meg én, csak egy helyben ülő, bambán vigyorgó gyereke lehet.) 

Tudom, hogy Panna is megváltozik idővel (ki látott már olyan felnőttet, aki zokogásban tör ki, ha vendég érkezik az otthonába?), de addig még bizonyára meg kell harcolnunk egy pár harcot. Most például nem tudom, hogyan adagoljam be neki óvatosan, hogy holnapután nagy napra ébredünk. Vendégek jönnek…