Az a bizonyos állatos part

Előkészületek

Ha már oda születtem, ahova, s ez a hely nincs túl messze Nyíregyházától, az idén nyáron esedékes családlátogatást összekötöttük egy állatparki túrával. Magam sem tudom, mezei szülői, vagy inkább pedagógiai fogás-e, de ezúttal is úgy éreztem, elő kell készítenem a terepet. Hetekkel az indulás előtt ráállítottam a családot az Animal Planet műsorára, s amikor sikerült elcsípnem valamit, ami nem az „Életben maradtak” és nem is a „Megkínzott háziállatok”, örömmel újságoltam Pannának, hogy ilyet is fogunk látni a vadasparkban. „Állatos part.” – igazított ki minden alkalommal, mert a vadasparknak nyilván nem látta semmi értelmét. Indulás előtt egy nappal már az egész játszótér tudta, hogy mi a világ összes állatát látni fogjuk az állatos partban, sőt meg is simogatjuk majd őket. Kétféle figyelmeztetés borzolta a kedélyemet csupán. Az egyik a rendőrségé, miszerint nem ajánlatos közhírré tenni, ha az ember elutazik. A másik pedig a minden állatkertben fellelhető intés: tilos az állatokat megközelíteni. Bízva a legjobbakban, azzal áltattam magam, hogy a gyereket úgyis lenyűgözi már a hely is, eszébe sem fog jutni az állatsimogató.

Indulás

Az állatos parti túrát (és nem partitúrát) nyaralásunk közepére időzítettük. Részben azért, hogy kiheverjük valamelyest a 400 km-es vonatozást, részben pedig az időjósokra hagyatkozva. Ekkorra ígérték ugyanis a hét első nyárias napját. Ködös, októberi hangulatban virradt ránk a reggel, de tudtuk, hogy ez semmit nem jelent. „Lehet még ebből nyár!” – biztattuk egymást, és izgatottan készülődtünk a várva várt kirándulásra. Szendvicsek bent, fényképezőgép, videokamera feltöltve, rövidnadrág, kispóló behajtogatva, gyerek… Gyerek az ágyban! „Én nem megyek!” – közölte Panna öntudatosan. Oké, régóta vágyom már egy kettesben töltött napra a férjemmel, de azért csak nem kéne itthon hagyni a kis pisist, ha vadasparkba megy az ember! Utólag kissé kínos a dolog, de csak igen erős szülői ráhatással tudtuk meggyőzni a leányt, hogy márpedig ajánlott (értsd: muszáj) megtekinteni az állatos partot. Végül Thomas kedvéért felszálltunk Thomasra (Tudom, belső meggyőződés. Ha viszont nincs ilyen, akkor a tehetetlen és elkeseredett szülőnek mindegy ki kedvéért, csak mozduljon az a kölyök!), és elzötyögtünk Nyíregyházára. Az utazás hangulatos volt, számtalan megfakult emlékkép, múltba veszett érzés vett elő az ismerős tájat bámulva. Apró szépséghiba, hogy mindezt nem oszthattam meg a családom többi tagjával, hiszen számukra egyáltalán nem ismerős Tokaj-Hegyalja. Ábrándozásomat Panna visszafogott dührohama szakította félbe, aminek következménye az lett, hogy meg sem kíséreltünk felszállni a tömött városi buszra. Egyszerűen nem vállaltuk a kockázatát, hogy ott is földre, akarom mondani padlóra veti magát, inkább fogtunk egy taxit.

Némi veszteség

Mielőtt bárki azt hinné, hogy igen jól vagyunk eleresztve pénzügyileg, gyorsan közlöm a tényállást: ez egyáltalán nincs így. Azonban a hisztiző gyerek, rossz idő, zsúfolt busz hármast összevetve a kisvárosunkban egyre-másra 500 Ft-os taxi tarifával, úgy döntöttünk, megéri az áldozatot. A Nyíregyháza táblát elhagyva aztán összenéztünk a férjemmel, és szavak nélkül is megértettük egymást. „Hú, az anyját, ez külterület! Egy vagyonba fog kerülni!” Úgy is lett. A készséges taxisofőr névjegyét eltéve („Ajánlhatom magam a visszaútra is? – Aha, persze!”) hozzáírtunk a napi kerethez mínusz egy ebédet, és bevettük a bejáratot. „Jáááj, bohóc, én ide nem megyek be!” – sikított Panna meglátva a vendégcsalogató nevettetőt a kapuban. Nos, igen: a mi gyerekünk kifordított egy kicsit. Nem volt könnyű, de sikerült meggyőznünk őt, hogy a bohóc épp távozóban van, soha többé nem találkozunk vele. A következő percben pedig odadobtuk egy szem kislányunkat a jegesmedvék elé. Na, jó, csak képletesen, kerítésen kívül.

Kezdetét vette hát az állatmustra! És a szűnni nem akaró eső. A hideg és nedves időjárásra való tekintettel csak kevés látogatóval találkoztunk a vadasparkban, sajnos azonban még kevesebb állattal. Az eltunyult, luxuskörülmények közt tartott vadak nem átallták óljaikban végigszundikálni a napot. Láttunk viszont sok gondozót, és karbantartót, amint ketrecet takarítanak, zárat szerelnek, vagy ablakot pucolnak. Az Ócenárium lakóit szerencsére nem riasztotta a rossz idő, így maradéktalan élményben volt részünk a Zöld Piramisban - „Anya, vegyünk otthonra is cápát!”- a legtovább pedig a kijáratnál időztünk, a játékautókban.

Újra szabadon

Csuromvizesen, sárosan, fázva, alvó gyerekkel indultunk haza, mégis azt kell mondjam, az utóbbi évek legnagyobb élményében volt részem. Megtapasztalni, hogy újra mobilak vagyunk, hogy megnyílt a három éve lezárt út a szabadság felé, varázslatos érzéssel töltött el. Utólag Panna is belátta, hogy megérte elmenni az állatos partba. A „Mi tetszett a legjobban?” kérdésre ugyan nem az elvárható választ adta („A lila autó, és a kis WC.”), de sebaj. S, ha a Sóstózoo általam negatív reklámot kapott volna, biztosíthatok mindenkit, hogy régről ismerem a helyet, és állíthatom, hogy az ország egyik legszebb, legszínvonalasabb állatparkjáról van szó. Csak ne esőben menjetek!