Baj történik a gyerekkel? Az ki van zárva!

A tökéletes szülők védett gyermekei

Természetesen mindig vannak magabiztos, sőt tökéletes szülők, akik jól tudják, hogy az ő gyerekükkel soha, semmi baj nem történhet. Mert ők mindig figyelnek rá, az úttesten áthaladva erősen fogják a kezét, a konnektorokat már a terhesség idején védősisakkal látták el, az ajtók-ablakok csak résnyire nyithatók és biztonsági zárasak, és különben is: a gyereknek már 1 éves korában elmagyarázták, mit szabad, és mit nem. Mi, kevésbé magabiztosak, vagy kevésbé tökéletesek csak irigyeljük őket. Mert rémképek száguldoznak agyunkban, valahányszor elmegyünk a WC-re, magára hagyva csemeténket a nagy, veszélyes nappaliban, és alig várjuk, hogy visszaérhessünk hozzá. Persze, az esetek döntő többségében ugyanott találjuk, ahol hagytuk, mindennemű sérülés nélkül. 

Bevallom, én sem veszem le a szememet a lányomról, ha elmegyünk valahová, idegen helyen pedig a kezét sem engedem el. Paramami vagyok. A gyerek jól tudja (és szajkózza is), hogy 

- az elektromos berendezések veszélyesek, 
- az erkélyre nem szabad egyedül kimenni, 
- a késnek, villának csak a „sárga részéhez” nyúlhatunk, 
- szét kell nézni, mielőtt az úttestre lépünk, 
- és a játszótéren csak akkor mászhat a magasba, ha egy felnőtt mellette áll, és „biztosítja”. 

Én is igyekszem az összes, élet adta veszélyhelyzetet megelőzéssel, figyelmeztetéssel, neveléssel kivédeni, de félek, hogy mindez nem elég.

Szerencse, vagy odafigyelés?

Néha azt hiszem, nem is annyira rajtunk, mint a vakszerencsén múlik, hogy megtörténik-e a baj, vagy észrevétlenül elsiklik mellettünk, valaki másra vadászva. Máskor viszont értetlenül állok a szülői felelőtlenség előtt. Csak néhány példa a közelmúltban tapasztaltakból: 

Másfél év körüli totyogó kismotorral száguld a forgalmas úttest felé, édesanyja méterekkel leszakadva szólongatja, hogy álljon meg. Bízhatunk a kisgyerek szófogadásában? És, ha megtörténik a baj, őt okoljuk, vagy magunkat? Túlzás állandóan a sarkában lenni, amikor közlekedünk? 

A „kedvencem” mégis a következő: csacsogó gyerekcsapat játszik a homokozóban, valószínűleg mindenkihez tartozik legalább egy szülő, de a játék hevében a rokoni szálak kibogozhatatlanok. Fiatal pár ül a homokozó szélén, be-bekapcsolódva az építkezésbe. Telnek a percek, a félórák, mire a fiatal férfi megszólal: „Te, és a mi gyerekünk hol van?” Látszik, fogalmuk sincs. De nem esnek kétségbe, tovább homokoznak. Lehet, és kell egyáltalán annyira önállónak nevelni egy 4 év körüli gyereket, hogy a szülőktől távol, önállóan intézze dolgait a játszótéren? (Lakótelep méretű fás-bokros területről van szó.) 

Abban is lehet valami, hogy a túlféltett gyerekek gyámoltalanok lesznek. (Habár az enyém annak ellenére vakmerő, hogy folyton a nyomában loholok.) Az biztos, hogy az Isten különös gonddal ügyel azokra, akiknek ezt a szülei nem teszik meg. Ugyanakkor (szintén nemrégiben történt eset) szemtanúja voltam, amint anyuka csupán két lépéssel lemaradva követte kisfiát, aki mégis megbotlott, elesett, s olyan csúnyán felsértette a fejét, hogy a közeli mentőállomásra kellett rohanni vele.

Csak egy pillanat

Azt, hogy én sem vagyok tökéletes, mi sem bizonyítja jobban, mint a számtalan veszélyhelyzet, amelyet mostanáig átéltünk, szerencsére sérülések nélkül. Hogy a cukorka nem is olyan omlós, mint hittem, csak akkor derült ki, mikor Panna (a sokadik alkalom után) a kezembe nyomta a méretes darabot: „Anya, ezt olyan nehéz megenni, elvágod?” Meghűlt a vér az ereimben, amikor tudatosult bennem, hogy ettől hányszor fulladhatott volna meg a gyerekem! De találtam már konnektorba bedugott jelzőfényt is (naná, hogy nem én tettem oda!), és használt borotvafejet a gyerek kezében. Húztam le mászókáról, amin fél kézzel lógott, vétettem el a csúszdáról érkezést, hogy a feje a talapzathoz koppant, és kaptam el az úttesten kódorogva, ahová a menetrendet fürkésző Mama mellől sétált ki. Pedig tényleg állandóan rajta van a szemem, de ahogy a férjem fogalmazott: a kisgyerekek roppant találékonyak, ha az életük megrövidítéséről van szó. Nem túlzás, hogy szinte minden cselekedtük önveszélyes, mert a veszélyérzetük még nem alakult ki.

Ki van zárva!

Végezetül, következzen eddigi életem legszörnyűbb élménye. Tojáslevest főztem, már felöntöttem a rántást, amikor eszembe jutott, hogy a fokhagyma kimaradt. Sebaj, gondoltam, beledobok utólag egy gerezdet, el biztos nem rontja. Kirohantam hát az erkélyen tárolt zöldséges kosárhoz, mielőtt még kifutna a leves. Egy pillanat, na, jó: 20 másodperc. Mi baj történhetne ennyi idő alatt? Jönnék is már vissza, affene: nem nyílik az ajtó! A következő pillanatban rádöbbentem, hogy a baj bizony megtörtént, méghozzá kevesebb, mint 20 másodperc alatt. Panna kizárt az erkélyre! Az, hogy legalább 40 fok van odakint, hogy éhen-szomjan kell megvárnom, míg hazaér a férjem, hogy a lányom ezt az időt egyedül tölti, még el sem jutott a tudatomig. Egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy kifut a leves a villanytűzhelyre, tűz keletkezik, leég a lakás, a ház, és benne a gyerekem, én pedig mindezt tehetetlenül nézem végig! Panna igen büszke volt magára, ezt a mutatványt ugyanis most először sikerült végrehajtania. Öntelten vigyorgott rám az üveg mögül, miközben kézzel-lábbal igyekeztem elmagyarázni neki, hogy mit kellene tennie. „Nyomd le a kilincset! Anya így nem tud bemenni! Engedj be! Tudod melyik a kilincs, ugye? Fogd meg, és nyomd le!” Hiába, a gyerek eleinte jól mulatott, majd látva ijedtségemet, sírósra görbült szájjal figyelte, mit kalimpálok odakintről. Igazán kétségbe estem, az a két perc legalább két évet vett el az életemből. 

Elhatároztam, hogy lekiabálok az első járókelőnek: jöjjön fel, és törje be az ajtónkat, mert egy kisgyerek életveszélyben van. Természetesen a kora nyári kánikulában senki sem járt a ház körül. Ha legalább a mobilom nálam lenne! Hívhatnám a tűzoltókat. Tényleg! Ráveszem a gyereket, hogy telefonáljon! Ja, nem tud. És a hangszigetelt ajtón át azt se érti, hogy a kilincset le kéne nyomni. A leves mostanában kezdhet habosodni, nemsokára kifut, van még néhány percem a tűz elharapódzásáig. Ekkor megakadt a szemem az erkély végébe helyezett kis ülőalkalmatosságon. Eldöntöttem: addig ütöm vele az ablakot, míg csak meg nem adja magát a dupla üveg. Le is hajoltam érte, amikor váratlanul megnyílt az ajtón, és Panna kidugta rajta a fejecskéjét: „Mit mondtál, anya?”

Tedd meg, ami megtehető!

A tanulság elsősorban az enyém, de talán más is okulhat a történetből. Én aznap megfogadtam, hogy a legfontosabb telefonszámokat kódolom a telefonba, és megtanítom a telefonálás módját a gyereknek. Képtelenség mindenféle bajt megelőzni, s talán nem is volna jó egyfolytában a veszélyeket latolgatni. De fontos, hogy megtegyük, ami megtehető, s a legalapvetőbb biztonsági eljárásokra, segélykérésre időben megtanítsuk a gyermekeinket.