Beteg a gyerek!

Himlő?

Egy reggel azonban ébredés után, amikor a tudatom még szunnyadt, csak a „letapogatóim” pásztázták a pelyhes kis buksit magam mellett, szokatlan vörös foltokat fedeztem fel Panna arcán. „Himlő!” – riasztott azonnal egy belső hang, és már pörgött is elmémben a vészforgatókönyv. „Megvárni, míg felébred, megetetni, lázat mérni, orvosnak telefonálni, a többit majd meglátjuk.” Tartottam is magam a menetrendhez, bár legnagyobb meglepetésemre a gyerek egyáltalán nem érezte magát himlősnek. Felébredt, ahogy szokott, széles mosolyával kihívóan villogtatta mind a nyolc fogát, jóízűen megreggelizett, majd kötelességtudóan nekilátott, hogy leszedegesse a polcról a DVD-ket, a ruhaszárítóról a nedves ruhákat, és elvégezze a többi halaszthatatlanul fontos babadolgot is. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy nem himlő?

Csípés!

Biztos, ami biztos, azért elmentünk a doktor nénihez, méghozzá a fertőző bejáraton át, hogy még véletlenül se terjesszük a fránya himlőt – ha egyáltalán azzal van dolgunk. „Nyugodjon meg, anyuka! A gyereket körbejárta egy szúnyog.” - mosolygott elnézően a doktor néni. „Igaz, hogy hasonló a himlőhöz, de csak az arcán van, és közepük sincs a foltoknak.” Megnyugodtunk hát, és az egyre határozottabb foltokkal, valamint a bennünket nagy ívben kikerülő kisgyerekes szülőkkel mit sem törődve, csaptunk egy hatalmas sétát a langyos, őszi napsütésben. Mit mondjak? Hihetetlen megkönnyebbülés volt tudni, hogy csak egy szúnyog csipkedte össze a gyereket – bár máskor ennek se örülnék túlzottan.

Himlő!

Pár nap múlva Panna – arcán a most már egyértelmű középrészt mutató foltokkal – furcsán kezdett viselkedni. Először is nem evett, ami rá egyáltalán nem jellemző. Aztán fenemód nyűgös is lett, pedig ezt szintén nem szoktuk meg tőle. Ráadásul több új csípés jelent meg szegény kicsikém hajszálai között. Ahogy beletúrtam a hajába, legalább négy hólyagban elakadt az ujjam.

Panna sírdogált, és a napom nagy része azzal telt, hogy óvatosan simogattam a pöttyöket a fejecskéjén. Este azonban gyanakodni kezdtem. „Várjunk csak! Reggel négy csípés volt. Most pedig…” Igen, a „csípések” megszaporodtak, olyannyira, hogy a gyerek egész testét elborították. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ez bizony mégiscsak himlő.
De a doktor néni ismét megnyugtatott. Igaz, ez tényleg bárányhimlő. No és akkor mi van? Lehet kis nyűgösség, étvágytalanság, esetleg hőemelkedés, összességében viszont előnyös, hogy ilyen hamar letudja a gyerek a bárányhimlőt. Most még úgysem tud vakarózni, szóval minden rosszban van valami jó. Valamelyest csökkent a jókedvem, de azért magabiztosan toltam haza a babakocsit. A gyerek tehát beteg, de ura vagyok a helyzetnek!

Amikor a varicella irányít

Aznap éjjel fél 12-kor vette ki az irányítást a varicella a kezemből. Este még nevetgéltünk, olyan kis helyes volt a mi Pöttyös Pannánk, remek szóvicceket kreáltunk, és ő lubickolt a szokottnál is több figyelemben. Éjfél előtt azonban arra ébredtem, hogy valami süti a bőrömet. Ez pedig nem más volt, mint a kislányom, 40 fokos lázban égve. Nosza, elő mindent, amit eddig a lázcsillapításról hallottam! De semmi nem segített. Tudom előttem (és velem egy időben) sok anyuka megtapasztalta már a tehetetlenség iszonyú érzését, azt, amikor síró, beteg gyermekünk szenvedéseit képtelenek vagyunk enyhíteni. A percek ólomlábakon vánszorogtak, már egy óra is eltelt a lázcsillapító beadása óta, de a forróság kitartott, Panna visítva sírt, szinte már félájultan, s nekem más nem jutott az eszembe, mint az, hogy „Higgadtnak kell maradni!” Én úgy hittem, a doktornő is úgy mondta, hogy könnyű kis gyermekbetegség a bárányhimlő. Most akkor mi ez?!

A férjem – egyébként logikusan – orvosért kiáltott, elő is kereste már az ügyelet telefonszámát, de én még reménykedtem: „Várj, most már nemsokára lemegy a láza!” – ám mivel ez nem történt meg, előkerült a hideg vizes borogatás. Meglehet, a szomszédok azt hitték, valamiféle rituális babakínzás folyik nálunk, olyan velőt rázó sikoly harsant a hideg borogatás nyomán.

Kitartás! Ez csak bárányhimlő!

Két nap múlva tetőzött a betegség, addig újabb és újabb hólyagok bukkantak elő, szinte percenként, és a láz hatóránként újra megközelítette a 40 fokot. A harmadik lázas napon történt meg első ízben, hogy nemcsak nem csökkent a gyerek hője, de dacosan még feljebb kúszott a lázcsillapítás után. Ezúttal valóban feltárcsáztam az ügyeletet, és közben azt reméltem, nem követtem el nagy hibát, amikor halogattam a segítségkérést. No és persze azt is, hogy az ügyeletes doktor majd megnyugtat: „Ugyan, anyuka! Legyen már felnőtt! Hiszen ez csak bárányhimlő!” Igyekeztem érthetően, higgadtan vázolni a tényeket, és mindent megjegyezni, amit hallok.

Ám a doktornak esze ágában sem volt megnyugtatni. „Ajjajjaj!” – mondta, miután alaposan kikérdezett. Aztán meg azt, hogy „Hűha!” – és ezen a ponton már nem a higgadtságért, hanem a feltörni készülő sírás ellen küzdöttem. „Ajjjajjaj és hűha?! Hát tényleg nagy a baj? Jaj, korábban kellett volna telefonálnom!” Megtudtam (Szomjaztam erre a tudásra!), hogy ez bizony erősen szövődménygyanús eset, márpedig a bárányhimlőnek igen ronda szövődményei vannak. (Nem mertem megkérdezni, hogy mégis mik ezek.) „Akkor kijön megnézni, doktor úr?” – kérdeztem kétségbeesetten. Azt azért nem, de adjak neki – kivételesen, mert amúgy ezt szigorúan tilos! – még egy lázcsillapítót, és másnap feltétlenül vigyem el a háziorvoshoz, vérvételre és egyéb átfogó kivizsgálásra.

Hajlottam a végső elkeseredésre, pláne miután az is kiderült, hogy bárányhimlős beteget tilos fürdetni és vizes ruhával borogatni. „Mindent elrontottam, felelőtlen szülő vagyok, a gyerek szövődményes, jaj, hol van az a kúp, nem tudom kibontani, mindjárt kidobom az ablakon, de miért nem jön ki ez az orvos…!” Cikáztak a gondolataim, míg felhelyeztem Pannának a kúpot.

 
Miért aggódsz anya? Nézd, én már nevetek!

Tudtam, hogy semmi értelme most a szövődmények után kutatni, de azért mégis csak rákerestem az interneten a „bárányhimlő szövődményei” kifejezésre. Természetesen az ott talált valamennyi tünetet felismerni véltem a lányomon, biztosra vettem tehát, hogy nemcsak egy, de az összes lehetséges szövődmény kialakult nála, sőt talán olyanok is, amelyeket eddig le sem írt az orvostudomány.

Miközben én újabb és újabb rémtörténetek után kutattam a neten, Panna az apukája karjában pihent, kedvenc zenéit hallgatva. Mi, aggódó felnőttek hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy a gyerek nevet. Sőt kacag! „Furcsa ez a gyerek! Csak nem az agyvelőgyulladás, mint tipikus szövődmény?” De a kis betegünk csak nevetgélt, ezért magunk mellé ültettük, hogy alaposabban szemügyre vegyük. Vékony szálú haja a fejecskéjére tapadt, ahogy patakokban csorgott róla az izzadtság. „Lement a láza!” – döbbentem rá, és a megkönnyebbülés hulláma suhant át rajtam. A lázmérő ezúttal valóban 37 fok alatti értéket mutatott, és ettől fogva Panna szemmel látható gyógyuláson ment keresztül. Igaz ugyan, hogy a himlők rózsaszínes helyei még most, 1 hónappal később is jól láthatóak, és sajnos egyet-kettőt el is vakart a füle körül, de a láza nem tért vissza. Ellentétben az én határozottságommal, amely szerencsére újra ereje teljében van. Úgy döntöttem, hogy mégsem viszem el kivizsgálásra, vérvételre, sőt más kínzásoknak sem vetem alá. Szerencsésen átvészeltük a kislányunk életének első komolyabb betegségét, és leszűrtük a tanulságot:

Nem szeretek másoknak kéretlen tanácsokat adni, de ez egyszer kivételt teszek. Kedves Szülők! A bárányhimlő ellen létezik védőoltás. Éljetek vele!