Bölcsibe megyünk! Vagy mégsem?

Bölcsidilemma

Hetek, vagy talán hónapok óta foglalkoztat a gondolat, hogy jót tenne-e a gyerekemnek, ha a napjait közösségben töltené. Sorjáztak a válaszok is szépen, minden ki nem mondott kérdésemre. Igen, jót tenne, mert nagylány már, hamarosan 2 éves lesz. Nem, nem tenne jót, hiszen olyan anyás! Hasznos lenne a bölcsi, mert sokkal gyorsabb ütemben fejlődne a szakértő kezek közt, mint itthon. Kifejezetten ártalmas volna idegenekre bíznom, hiszen rajtam kívül sosem vigyázott rá senki. Képtelenség tovább fenntartani a háztartást egy jövedelemből, tehát a gyereket be kell adni bölcsibe! Nem, nem adom! Az enyém, a testem, a lelkem kicsiny darabja, mi lenne velünk egymás nélkül? És különben is: „Anyu, térj magadhoz! Nincs is munkahelyed! Így soha az életben nem veszik fel a mai nyomorúságos bölcsi helyzetben.” No, hála istennek! Megkönnyebbülve győzködtük egymást a férjemmel a reggelinél, s közben felváltva simogattuk mit sem sejtő porontyunk kobakját: „Dehogy mész te bölcsibe, kincsem! Itthon maradsz anyával még 1 évig, reméljük, a közüzemi szolgáltatók is türelmesek lesznek addig, valahogy majd csak elvegetálunk. Ámen.”

Derült égből a csoda

Még alig emésztettem meg, hogy a központi problémám „megoldódott”, amikor ugyanazon napon, a délutáni séta alkalmával megcsörrent a mobilom:
- XY vagyok… Adott be hozzánk egy önéletrajzot… - no, igen, meg még vagy száz helyre. Egy részük udvariasan visszautasított, más részük szóra sem méltatott. – Nos, lenne itt egy munka. Egyelőre 2 éves szerződéssel, aztán meglátjuk. Érdekli? – igen, igen, igen! Négy éve sehová sem kellek, több állásinterjún voltam, mint más egész életében, naná, hogy nem mondok nemet, bármi is az! (Na jó, a bármi talán túlzás, de ez az ajánlat éppen a szakmámba vágott, mondhatni álmaim munkahelyét nyújtották felém tálcán, vörös masnival átkötve.)
- Hááát… igen, vagy egy kislányom, de ez nem jelent problémát. Megoldjuk! Persze, bölcsi, vagy bébiszitter, vagy családi napközi… Még nem tudom, de ezen nem múlhat egy ígéretes karrier! – ezután kedélyesen elbeszélgettem még reménybéli főnökömmel, aki meglepően közvetlennek és megértőnek mutatkozott. Pontosan tudta, hogy milyen az élet egy kisgyerekkel, hiszen ő is apa, tudta, hogy mit jelent évekig munka nélkül lenni, hiszen a felesége is járt ugyanebben a cipőben, megvitattuk városunk szépségeit és árnyoldalait, végül biztosítottuk egymást, hogy egyikünk sem felejti el a következő héten esedékes találkozót.

Jaj, mi lesz most?!

Életem nagy szerelmével (akkor annak hittem) titokban találkozni a főiskola egy eldugott termében kutyafüle volt ahhoz a szívdobogáshoz képest, amit az ominózus telefon után éreztem. Ez kérem, egy isteni ajándék, amit nem illik visszautasítani. A gyerek tehát indul a bölcsibe! Kell a munka, kell a pénz, kell a gyerektársaság a kicsinek, minden így van jól, hamarosan újra normálisan élhetünk. Hurrá! De mégsem. Ha a karomat tépték volna ki, talán az sem fájt volna jobban, mint azon az éjjelen érezni, hogy az én édes, egyetlen, imádott kisbabám a fejét az oldalamba fúrja, és egyáltalán nem sejti, miféle merényletre készülök ellene. Sírtam. Mit sírtam! Zokogtam. A legrosszabb, és egyben legidiótább anyának éreztem magam, akit valaha a hátán hordott a Föld. „Anyu! Ezt akartad! Ez a jövőd! A családodé is! Nem láncolhatod magadhoz azt a szegény gyereket! El kell engedned! Hallod? Okos, értelmes nagylány, akit mostanáig a legjobb tudásod szerint neveltél. Meg fogja oldani, ahogy megoldja milliónyi más gyerek is!” Csak úgy cikáztak az aggodalmak a homlokom és a mennyezet közt, aminek következtében reggel úgy ébredtem, mintha éppen egy 2 hetes, bányában töltött kényszermunkából tértem volna haza.

A városi…

Másnap üstöllést bepötyögtem a „gugliba”, hogy „bölcsibe megyünk”, és reménykedtem, hogy találok valami használható szakirodalmat. Találtam. Arra ugyan egyik sem tért ki, hogy ki fog ezután főzni, és mi lesz az új munkahelyemmel, ha megbetegszik a gyerek, azt azonban mindegyik megfogalmazta, hogy a legfontosabb a szülői fejben tisztázni a helyzetet. „A bölcsőde a legjobb helyek legjobbika. Örömmel, és könnyedén hagyom ott a gyermekemet, aki szakértő felügyelet alatt, önfeledten végigjátssza a napot.” Hazudnék, ha azt állítanám, hogy elsőre sikerült azonosulnom a nézettel, de legalább már tudtam, mire kell törekednem.

Ezt követően felkerekedtünk, hogy bebocsátást nyerjünk negyvenezres városunk egyetlen önkormányzati fenntartású bölcsődéjébe. Miután a jövetelünk okát is felvázoltam, a mosolytalan igazgatóhelyettes tömören közölte a száraz tényeket:
- Jövő év márciusig minden férőhely foglalt. Adok egy igénylőlapot, kitöltve
hozza vissza, de én nem biztatom semmivel. Tavasszal… talán… meglátjuk.
- Megértem, és tudom, hogy ez nem megy egyik napról a másikra. Na, de március? Nem tehetnénk mégis valamit? Tudja, 4 éve munka nélkül tengek-lengek, számomra ez az állás létkérdés…
- Adja be egy családi napközibe! – ez volt minden, amit a hölgy segítségül javasolni tudott, s hozzá tette még: - A Gyes biztos elég rá.

A magán…

Forrongtam és aggódtam. Hogyan lehetséges ez? Végre egy munkahely, ahová nem én tolakodok, hanem engem hívnak, és nincs hová tenni a gyerekemet? És milyen dolog már az, hogy az én kicsi szentem, életem értelméből hirtelen életem korlátozójává lett? Mi az, hogy „adjam be”?! Nem kabát ő, amit beadok a ruhatárba! Ja, és, hogy a Gyes-ből telik rá… Pffff! Hadd tudjam már én, hogy mire telik! Már hazafelé tartva elhatároztam, hogy nem töltöm ki az igénylőlapot, és nem íratom be Pannát a városi bölcsibe. Igaza van a némbernek: a Gyes remélhetőleg elég lesz rá, keresünk egy családi napközit. Olyat, ahol a gyerek valóban jól érzi magát, ahol nem 20-30 gyerekre felügyel 2 gondozó. Találtam is ilyet, szám szerint hatot. Valamennyi telítve volt, csupán egy helyen biztattak azzal, hogy várólistára kerülhetünk, januárra biztosan „kihullik” 1-2 gyerek. Mivel a január mégiscsak közelebbi időpont, mint a március, feliratkoztunk arra a bizonyos listára, s ha már ott jártunk, körül is néztünk. Nos, igen. A Gyes ugyan nem elég rá, de ez legalább az a fajta hely, amiről az ember elhiszi, hogy jó lehet a gyerekének. Kezdtem megnyugodni, és az állásinterjúra összpontosítani.

Az állásinterjú

Lelkesedésemben még egykori tanulmányaimat is elővettem, interneten kutakodtam, szóval készültem erősen, fejben és lélekben egyaránt. Meg is lett az eredménye: jól szerepeltem. A helyszínen ugyan semmi nem dőlt el, de éreztem, hogy jó vagyok, alkalmas vagyok, és ez számomra egy régen nem tapasztalt, kellemes érzés. A munkáltató, ha lehet, még együttműködőbbnek bizonyult, mint korábban, az állás jobbnak ígérkezett, mint reméltem. Sosem voltam még ehhez fogható állásinterjún, ahol a várható feladatokon és a bérezésen kívül gyakorlatilag mindent megbeszéltünk, még azt is, milyen munkarendben fogok dolgozni, mikor, ki hozza-viszi majd a gyerekemet, s mire számíthatok a szerződés lejárta után. Úgy éreztem, egy mesébe csöppentem, s végre megkapom a méltó jutalmamat. Csak azt nem kalkuláltam bele, hogy a mesékben olykor meghökkentő fordulatoknak is helyük van…
Három nap múlva jött a telefonhívás:
- Sajnálom, de nem önt választottuk, mert volt olyan pályázó, akinek nincs kisgyereke, ezért rugalmasabban tudta vállalni a munkát.

Magyar valóság

Igen, szerettem volna akkorát üvölteni a telefonba, hogy a vonal túloldalán szálanként peregjen ki a beszélgetőtársam szakálla. Szerettem volna megkérdezni, miből szűrte le, hogy én nem lennék elég rugalmas? Azt hittem, kimeríti a rugalmasság fogalmát, hogy hajlandó vagyok kemény tízezreket fizetni a családi napköziért, hogy a férjem hajlandó átmenetileg Gyes-re menni, hogy előre bevállaltam a váltott műszakot és a szombati munkanapot is, valamint azt, hogy időnként túlórázni kell, vagy a munkakörömtől eltérő feladatokat végezni.  Sokszor, sokféle stílusban hallottam már, hogy kevés gyerek születik, hogy támogatni kell az anyák munkához való visszatérését, hogy a Gyes-en lévők ingyen szedik fel a pénzt, mennének inkább dolgozni. Nos, mennének. Én mennék.

Kedves Magyar Társadalom! Elnézést, amiért annak idején megtartottam a gyerekemet. Elnézést, amiért most is a legjobbat akarom neki. Elnézést, amiért élni akarok és dolgozni. És persze köszönöm is, hogy időt nyertem, hogy maradhatok még itthon a kislányommal, hogy lehetőségem van a következő nekifutásig alaposabban felkészülni a dolgos hétköznapokra. Mert lesz következő nekifutás, és én még akkor is kisgyerekes anya leszek. Remélem, akad majd munkáltató, aki ezt tolerálja.