Dicsőséges anyaság

Tükör

Ő is magára maradt ma, alig néhány perce zárta rá kislányára az óvoda ajtaját. Furcsa volt az elválás, ahogyan minden elválást furcsának érzett, mióta csak az eszét tudta. Érezte az alhasában a kaparást: szociális fóbia, így nevezte a pszichológusnő, aki sok okosat mondott, mégsem tudott meg tőle semmi hasznosat. Most tehát újra érezte a kaparást, ami azóta részese az életének, hogy meglátta a két csíkot a terhességi teszten. Felelni valakiért, vigyázni rá, félteni, óvni, boldoggá tenni – ez nagyobb volt minden eddig vállalt feladatánál, nagyobb talán az ezután következőknél is. Ez okozta a kaparást, és még sok egyebet, az elmúlt 4 évben.

A kislányra gondolt, aki valószínűleg nem akart ma óvodába menni, mégis megtette, méghozzá zokszó nélkül tette, mert tudta, hogy kell. Muszáj. Ki tudja, jó-e, ha egy gyerek ennyire kötelességtudó? Sajnálta, szeretett volna elrohanni érte, benyúlni az óvoda ablakán, mint egy jóságos óriás, a tenyerére ültetni, és idehozni. Ide, a melengető, szeptemberi napsütésbe. De tudta, hogy nem lehet, s egy kicsit talán élvezte is ezt az állapotot.

„Megtenném, ha tehetném, de nem tehetem, ezért itt ülök, és gondolkodom. Egyedül.” Igen, jólesett egyedül lennie, idejét sem tudta már, hogy mikor volt erre példa utoljára. Egyszer kiült egy park padjára, figyelni a járókelőket. De az más volt, házi feladat. „Tölts el egy kis időt önmagaddal!” – javasolta az egykori Kedves, és ő megtette. Az egészet nagyon szépnek és magasztosnak látta. Lélekben gyerek volt még, valahol a kislányság és a nőiség határán egyensúlyozott, kitárt karokkal, fél kezében fodros napernyőt tartva, mint a cirkuszi balerinák. Azt hitte, ez az igazi szerelem: tükröt tartani elé, amelyben megláthatja magát. De ma, ezen a furcsa, szeptemberi délelőttön fakóbbnak tűnt az emlék. Ma úgy vélte, a férfi ezzel akarta lepattintani, hogy addig se lógjon a nyakán, ígéreteket kicsikarva, amelyeket úgysem fog megtartani. Nem is tartott meg, egyet sem. Vajon mi lehet vele? Biztosan gyerekei vannak, szép karriert épített, és nem tart tükröt félig felnőtt kislányok elé.

Az élet, a nagy rendező

A valószerűtlenül kék égbolton fecskék cikáztak át. Talán egy indulni készülő csapat, vagy valamelyik, más megyéből érkező, akik még egyszer megpihennek a nagy út előtt. Jó helyre érkeztek, ez a város ideális a költöző fecskéknek és a magányukba merült, fiatal édesanyáknak. „Édesanya” – a fiatal nő ízlelgette a szót, de még mindig nem érezte magáénak. Sem a saját anyjára, sem önmagára nem bírta rásütni, pedig biológiailag édesanyák mindketten. Ebben a szóban azonban van valami, ami bennük, egyikükben sincs meg. Az édesanyák szentek, és nem ülnek hétfő délelőtt egy padon, azon gondolkodva, mit adott nekik az anyaság. Tényleg, mit is adott?

Félelmeket, aggodalmakat, szorongást és egy gyermeket, aki kicsavarta a kezéből a napernyőt. Tudta, hogy felnőtté tette a lánya, és ezért (is) mély hálát érzett. De nem érzett semmit abból, amit általában mesélni szoktak az anyaságról. Még mindig nem teljesedett ki az élete, még mindig nem érezte, hogy joga van a gyermeke érdekében leordítani egy idősebb ember fejét a játszótéren, még mindig kívánta a férjét úgy, mint azelőtt, még mindig jólesett egyedül ülnie egy padon, miközben a gyerek az óvodában „végzi a dolgát”… Hát anya az ilyen? Elszomorította, hogy nem tud szent lenni.

A fecskecsapat ismét nagy zajjal suhant át a feje fölött, de lentről, a fák takarásából nem tudta megállapítani, hogy bogárrajt kergetnek, vagy épp őket kergeti egy ragadozó madár? Persze az is lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy csak azért csiviteltek olyan veszettül, hogy ő felnézzen rájuk, s míg a zaj forrását keresi, összeakadjon a szeme egy másik szempárral. Mert az élet dolgai ilyen tökéletesen vannak elrendezve. Elesik valaki, csupán azért, hogy a másik felsegíthesse, elbocsájtanak egy dolgozót, hogy valaki más végre munkához jusson, és nagy zajjal röpdös egy fecskecsapat, hogy egy fiatal nő pillantása összetalálkozhasson egy fiatal férfi pillantásával. Most már igazán nem érezte szentnek magát, sőt biztosra vette, hogy rég lecsúszott a glóriaosztásról. Inkább rosszlány volt, egy céda, akinek a lánya az oviban kuksol, a férje munkaügyi központban vár egy jobb sorsra, s eközben ő megremeg egy pillantástól. Nem elég jó anya, de elég rossz feleség, s e kettő együtt elegendő ahhoz, hogy harminc másodpercig ne érdekelje más. Itt ült a semmi közepén, élvezte a kettősséget, melyet az őszi napfény és az önvádló gondolatok ébresztettek a szívében, pusztán madártani szempontból felfigyelt a fecskék vonulására, vagyis semmi nem indította bűnös tettekre, mégis elé állt a Kísértés. Azt mondják, akiknek találkozni kell, azok találkozni is fognak, bármilyen messzire sodorja őket az élet. Eddig sem voltak túl messze egymástól, néhány százméternyire talán, de mit keres itt mégis a férfi? Vagy mit keres itt ő? Ki az a gátlástalan rendező, aki így szövi a szálakat?

Harminc másodperc. Több, mint félóra fitnesz, több, mint egy kiadós ebéd, több, mint egy pénzzel tömött tárca – egy jó szeretkezésnél nem több, de abban fájdalmasan régen volt része. Nézték egymást – volt ilyesmi a gimiben is, de eltelt azóta… Mennyi is? Tizennyolc év! Most újra érezte: kezében ott a fodros napernyő gombja, zavartan tapogatta, pislogni sem mert. Halvány mosoly jött, biccentés is talán, de visszaköszönni szégyellt. Lesütötte a szemét, idiótának érezte magát. Egy boldog idiótának. Várt egy kicsit, majd felállt, és hazaballagott. Nézte a járdát maga előtt, mintha keresne valamit. Erre járt ő is, biztos itt vannak még a lábnyomai a porban…

Egy ölelés

A szomszéd ház előtt fiatal pár beszélgetett, időnként bizalmasan meg-megérintve egymást. A lány – olyan friss, szinte ropogós, és kifogástalan az öltözéke – rátelepedett az óriási motorra, majd felpattant, megkerülte, és a fiú mellkasába fúrta a fejét. Szépek voltak, összeillők. A fiatal nő látta, hogy el kell menni mellettük, nincs mese, igazából nem is bánta. Semmit sem bánt, azt a fél percet sem, ott a parkban. Az ott volt, ez meg itt. A dolgok olykor gyorsan változnak. Még távol járt, amikor a fiú futólag ránézett. Megismerte, kapkodva félrefordította a lányt. Nem akart lebukni. Mit hitt vajon? Az anya, a feleség majd lebuktatja magát? Egyáltalán: mivel buknának le? Mit követtek el? Egymás szemébe néztek, amikor a fecskék, ott a valószerűtlenül kék égen…

Az ajtóban megállt egy pillanatra, a postaláda felé nyúlt, majd visszahúzta a kezét. Nem járt még a postás, s ha járt is, úgyis csak számlákat hozott. Ráér később. Ellenben jó lenne hátra fordulni. Megnézni, mi történik, megnézni, ő is visszanézett-e, vagy öleli még a lányt? Jó lenne, jó lett volna. De nem tette meg. Maga elé szegezett szemekkel belépett a házba. Azt hitte, szomorú lesz, bár nem tudta volna megindokolni, miért kéne szomorúnak lennie. Mert nem ő ült azon a motoron? Mert az ismeretlen ismerős elfordult? Mert már nem huszonéves? Mert szerető család várja haza?

Könnyed hangon, csacsogva mesélte a férjének, merre járt, megemlítette a fecskéket is. Aztán elhallgatott. Nem beszélt tovább, csak odabújt a férjhez, aki szorosan ölelte magához, kitörölve tudatából a fecskéket, s úgy tüntetve fel a harminc másodperces összenézést, mint egy kellemes filmet, amit a moziban látott. Valahol mélyen újra megfogalmazódott benne a kérdés: mit adott az anyaság? Ezúttal megértette a választ. Erőt, ami segít, hogy elviselje a rosszat; tartást, amivel elkerüli az ostobaságokat; egy apát, aki a férje is egyben és őt szereti a kislányban, vagy a kislányt őbenne. Végezetül adott egy anyát is, aki végleg letette a fodros napernyőt, legfeljebb nézegetni veszi elő néha-néha a szekrény mélyéről. A kislányra gondolt, akinek bizonyára jó napja volt az oviban. Már nem érezte rossznak magát, elégedett volt. Nem vágyott glóriára.