Fitness kismama módra

Tükröm, tükröm…

Én – sokáig úgy hittem – egyike vagyok ezen keveseknek. Na, jó, az én hasam is megereszkedett egy picit, még 1 hónappal a szülés után is bicegve jártam, és akadt néhány egyéb apró szépséghiba is, ezt elismerem. De valahányszor a tükörbe néztem (kb. heti 2 alkalommal), mindig úgy találtam, hogy a körülményekhez képest remekül nézek ki. A férjem sem reklamált a szépségemet és üdeségemet illetően, ezért joggal hihettem, hogy velem bizony minden a legnagyobb rendben van! Hogy ez mégis hibás megállapítás, arra akkor kezdtem gyanakodni, amikor egyre több furcsa megjegyzést kaptam:

- Maradt egy kis hasad, ugye? – érkezett az első óvatos kérdés, melyet azon nyomban visszautasítottam.
- Nem! – már hogy maradt volna?! Nekem, aki naponta tornáztam, még nagy pocakkal is?!
- Nem vagy jól? – érdeklődött szánakozó tekintettel egy másik ismerősöm.
- De igen, teljesen jól vagyok! – hárítottam ezúttal is, arról diplomatikusan hallgatva, hogy naponta többször elszédülök. Amikor azonban a következő csecsemő tanácsadáson a gyerekorvos lesajnálón végigmért és közölte:
- Anyuka, a gyerek gyönyörű, de maga borzasztóan néz ki! – már éreztem, hogy tennem kell valamit.

Elő a súlyzókkal!

Igen, sokakkal ellentétben, én nem a szoptatás alatti túlsúllyal, hanem a soványsággal küzdök. Megjegyzem: ez sem kellemesebb, mint kövérnek lenni, és úton-útfélen azt hallgatni, hogy híznom kéne, pont olyan rosszul esik, mintha valakit minduntalan a fogyásra biztatnának. Az étvágyam remek, az ételek közt nem válogatok, rendszeresen fogyasztok vitaminokat és vasat, alapvetően az egészségem is rendben van. Elgondolkodtam hát, hogy mit tehetnék még azért, hogy néhány kiló rám rakódjon? „Ép testben ép lélek!” - kiáltottam (persze csak befelé), és előkerestem a sufniból a Baba-mama torna dvd-t, melyet úgy a terhességem félidejében szereztem be. (Akkoriban még nem tudtam, hogy kik azok a többemberes babák…)

Boldoggá tett már a gondolat is, hogy újra mozogni fogok, amikor pedig a bevezető szövegben azt hallottam, hogy kifejezetten 6 hónapos babával célszerű elkezdeni a gyakorlatsort, még az elmúlt félév lustaságát is megbocsátottam magamnak. Ahogyan „személyi edzőm”, úgy én is karomra vettem csecsemőmet, és figyelmesen hallgattam az okító, buzdító tanácsokat. Lelkesedésembe azonban gyanú fészkelte be magát, mert trénerem, bemutatván saját hathónaposát, elkottyintott valami olyasmit, hogy a „súlyzója” nem piskóta ám, hiszen idestova 6 kilót nyom a drága!

- Kislányom, te 8 kg vagy – ismertettem az én „súlyzómmal” a tényállást – csupán a folytonos kommunikáció érdekében -, de porontyomat nem hatotta meg a kijelentésem. Kíváncsi szemekkel bámulva várta, hogy történjen már végre valami, mert, ha nem, akkor ő ilyet inkább nem is akar játszani! Az a 2 kg különbség, ami a súlyzóink (gyerekeink) között mutatkozott, önmagában még nem szegte volna kedvemet. Az a karizom viszont, mely a tévéből vigyorgott az én váll alatti löttyedt bőrdarabkámra, már elbizonytalanított valamelyest. Kismamatársam egyéb adottságait elnézve, váratlanul a megboldogult nagyapám jutott eszembe, aki saját kaptafájánál maradva (földművelő volt) imígyen köszöntötte a sógornőmet első találkozásuk alkalmával: „Lyányom, akkora hátad van, hogy veled szántani lehetne, egyesbe’!”.

Gyakorlat in-dul!

No, de a torna kezdetét vette, így én se vacilláltam tovább, nekiveselkedtem. A kislányom eleinte furcsállotta a dolgot, de hamar rájött a móka lényegére: „Anya leguggol-föláll, közben nagyokat nyög. De jó!” A mozgás öröme mindkettőnket átjárta, a boldogító endorfin felszabadult, hangosan kacarászva utánoztuk a tévében tornázó fitnessmamit.

- Szuperek vagytok! – harsant fel időközönként a dicséret, én pedig már éppen elhittem volna, ha bele nem bukunk a következő gyakorlatba. Szó szerint. Történt ugyanis, hogy az egy guggolás, egy kinyomás (gyereket mellső középtartásba) kombinációnál úgy előretántorodtam, hogy majdnem beleszálltunk a képernyőbe.
- Mi most pihenünk! – indítványoztam csemetémnél, aki egyáltalán nem bánta, hogy leheveredünk a szőnyegre. Amíg pihentünk, volt alkalmam alaposabban szemügyre venni a „tévébabát”. Helyes kis csomagocska, ragyogó, barna szemekkel, igazán édes, ahogy az anyukája ide-oda pakolgatja. De miért nem mozdul? Csak nem beteg? Vagy ilyen kisbabák is vannak? Létezik, hogy a gyerek ott marad, ahová letesszük? Nos, lehet, hogy léteznek ilyen babák, de az biztos, hogy az enyém nem tartozik közéjük. Ő ugyanis már forogva-tekeregve kürtölte világgá, hogy ez a szadista nő (én) már megint képes volt 2 percig valami másra figyelni, őhelyette! Ez volt az a pont, ahol én le is mondtam arról, hogy baba-mama tornázzak. Helyette elláttam a kislányomat mindenféle rágni- és gyűrnivaló játékkal, majd folytattam a – most már csak – mama tornát. Szó, mi szó, letapadt izmaimra, elgémberedett tagjaimra simogatásként hatott minden egyes mozdulat. Lelki szemeim előtt máris megjelent a férjem elismerést tükröző arca, és alig 10 percnyi edzés után máris szebbnek, ezáltal pedig boldogabbnak éreztem magam.

- Szeretnéd tudni, hogy én mit eszem egy nap során? – szólított meg ismét a televízióm. Naná, hogy szeretném tudni! Hiszen ez lehet a hízásom kulcsa – gondoltam, és átfutott az agyamon, hogy papírt, ceruzát ragadok, nehogy kifelejtsek valamit sporttársam menüjéből.
– A reggelim általában müzli szelet…
– Miiiiii? – kaptam fel a fejem hitetlenkedve – Jó, jó, de hány kartonnal? – azt ugyanis elképzelni sem tudtam, hogy valaki jóllakjon egy, két, vagy akár öt müzli szelettel. Ámbár… ki tudja? Talán léteznek sült szalonna, vagy disznósajt ízesítésű müzli szeletek is. Néhány ilyenre én is vevő lennék reggelente!

Katarzis

Szerencsére a program mindössze 20 percig tartott, ennyit még az én örök elégedetlen kislányom is kibírt. (Igaz, nem csendben és mozdulatlanul, de kinek is kéne egy olyan unalmas gyerek?!) A ritmusváltás kétségtelenül pozitívan hatott mókuskerékhez szokott lényemre, ezért azon melegében elhatároztam, hogy ezt minden nap végigcsinálom. Vagy majdnem minden nap… Nos, a mai nappal bezárólag már két alkalommal végigtornáztuk ezt a majdnem félórát. És láss csodát: meg is van az eredménye! A hasizmom mintha a visszatérést fontolgatná (azért adott még egy kis helyet az úszógumiknak, elvégre a vízi sportok időszaka van), a váll alatti löttyedt bőrdarab feltöltődni látszik, a lábaim karcsúbbak, mint valaha. Azt persze magam sem hiszem, hogy a kétszer 20 perces fitness (melyek között eltelt egy hét, és melyekből egyenként 10 perc a kislányom rendezgetésével zajlott) ilyen hatásfokú lett volna. A változást sokkal inkább az igazi kismama fitness javára írom. A receptem nem titkos, íme, bárki utánam csinálhatja.

A recept

Végy egy majdnem 9 kilós kisbabát! Tartsd a karodon szinte egész nap, ne felejtsd váltogatni az oldalakat! (Ne aggódj, ha elfelejtenéd, ő majd figyelmeztet.) Időnként helyezd le a padlóra, a kiságyba, a babakocsiba! Ezzel biztosítod majd a bicepsz és a tricepsz kívánatos formáját. Amikor végre elaludt, próbálj meg kiosonni mellőle a szobából! Lehet, hogy nem fog sikerülni, de nem is ez a cél, hanem a szép, feszes hasizom, amit a hanyatt fekvésben történő lapos kúszás eredményez majd. A vádli és a comb formálásához elegendő, ha a síró kisdedet ölben tartva tolod végig az üres babakocsit a városon. Az edzés kardio jellegét a lerobbant lift miatti lépcsőzés adhatja. Nyújtásként pedig megpróbálhatsz elérni egy flakon ásványvizet, amit szoptatás előtt elfelejtettél magad mellé tenni.

Táplálkozási tanácsaim: jártodban keltedben kapkodj be bármit a konyhaasztalról, vagy a hűtőből, a lényeg, hogy sose ülj le enni egy jóízűt! Amennyiben mindezt betartod, garantáltan formálódni fogsz és a kilók egy-kettő leolvadnak rólad. Ha akarod, ha nem!