Gyermekeink kedvencei

Korunk hősei

Reggel rájuk vetettem első pillantásomat, este pedig az utolsót. Néha-néha megadta magát a cellux, olyankor a fejemre „nőttek” a srácok, de ugye, soha nagyobb élményt egy kamaszlánynak, mint, hogy a kedvenc sztárja alól kell kikecmeregnie… A hangsúly pedig itt van: kamaszlánynak. Az én rajongásom ugyanis nagyjából 12-15 éves korom között bontakozott ki. Azelőtt – azt hiszem – túl mély beleéléssel nem hallgattam zenét, nem néztem filmeket, imádott „sztárjaim” legfeljebb az oroszlánarcú Willie Fogg, vagy Mátyás király lehettek volna. Tanultam az akcelerációról, tudom, hogy az ifjúság egyre korábban érik, különös tekintettel a leány egyedekre. Arra azonban mégsem számítottam, hogy a lányom 2 évesen kezdi azt, amit én egykor a felső tagozatban. Rajong a drága, s, ha jól sejtem, ebben igen nagy szerepe van annak, hogy manapság minden kis mütyürt a különféle mesefigurák és aktuális színészikonok fotójával próbálnak eladni, természetesen horribilis áron. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért néz tévét egy kisgyerek? Nos, erre több válaszom is van. 1. Mert néha muszáj főznöm, takarítanom, és egyéb olyan tevékenységet végeznem, melyben a gyerek finoman szólva is hátráltatna. (Nincs a tévé elé szegezve ilyenkor sem, de, mint alternatíva, bekapcsolom neki.) 2. Nem értek egyet azzal a – szerintem – sznob nézettel, hogy a televíziót ki kell zárni a családok életéből. Nem az a cél, hogy homokba dugjuk a fejünket, hanem az, hogy felelősséggel válasszunk a ránk zúdított információ áradatból. 3. Csak.

Manny mester

A tényállás tehát az, hogy nem tudunk úgy kilépni az ajtón, hogy szembe ne jöjjön velünk Thomas, Hello Kitty, Dóra, vagy valaki más a Minimaxról. Pólón, sapkán, rolleren, ropogtatnivalón, az mindegy is. A lényeg, hogy itt vannak, életünk részesei, tehát muszáj foglalkozni velük. Ha pedig így van, akkor igyekszünk két szempontnak megfelelni. Az egyik, hogy a gyerek rajongásának tárgya „értelmes” legyen (értsd: ne hörgő-morgó tömeggyilkos), a másik, hogy a terméket, amin megjelent a kedvenc, jól hasznosíthassuk a későbbiekben is. Azokban a boldog másfél éves hetekben Panna tökéletesen megelégedett azzal, hogy naponta tízszer megnézhette Manny mester egyetlen kalandját. Nem örültem, de nem is aggódtam, egy idő után pedig felfedeztem a rajongás előnyeit. Hosszú idő után újra egyedül mehettem a WC-re, sőt tisztálkodni is. Manny mester ellen pedig egyetlen anyósjelöltnek (igen, Panna szemlátomást szerelmes volt az ifjú munkásemberbe) sem lehet kifogása, hiszen jóravaló, dolgos, idegen nyelveket beszélő fiatalemberről van szó. Mivel azonban egy idő után kissé idegőrlő lett az 5 percnyi történetet újra és újra végighallgatni, elhatároztuk a férjemmel, hogy a következő rajongást galád módon irányítjuk egy picit. Zenében gondolkodtunk, mert azt mi is szeretjük, fejlesztő hatású, és nem lehet megunni. Akkor legalábbis még úgy hittük.

Halász Judit

Ha már zene, s főképp fejlesztő zene, mit választ egy valamire való szülő? Úgy van: Halász Juditot. Beszereztük a művésznő legújabb DVD-jét, és hol tombolva, hol nosztalgiázva, magunk is élvezettel hallgattuk az örökzöld slágereket. Panna eleinte felnőtt fejjel különösnek tűnő részleteknél ragadt le. Megfigyelte például, hogy a nézőtéren egy anyuka cumit vett a szájába, hogy szitakötő repül a díszleten, és, hogy Halász Jutka néni mindig azt mondja: „Hííí, de hideg a kezed!” Aztán, valahol az 500 és 600. megtekintés között előtérbe került a zene, és a lányom énekelni kezdett. Azt nem állítom, hogy az ő előadása is művészi lett volna, bennünket, elfogult szülőket mégis jobban elvarázsolt, mint az eredeti produkció. A lemez tovább forgott, Halász Jutka néni pedig tovább énekelt, immáron Pannával együtt. Hallgattuk őket napkeltétől napnyugtáig, aztán egy kicsit még éjszaka is, de akkor már amolyan tompa visszhangként, a tudatunk mélyéről szólt a dal. Két-három hónap után azonban váratlan, és kegyetlen hiányérzet költözött apa és anya szívébe. Kéne valami... valami… Nos, igen: valami más! Amellett, hogy a legnagyobb tisztelettel és elismeréssel adózunk Halász Judit munkásságának, azt is be kell látni, hogy orrvérzésig még őt sem jó hallgatni. Nosza, ismertessük meg a gyereket más kulturális élményekkel is!

Josh bácsi és a többiek

Akciónk sikeresnek bizonyult. Olyannyira, hogy Panna ma már jó pár hírességért rajong, a paletta pedig igencsak színes. A „fehér pólós Halász Jutka nénitől” kezdve Lily babán, Dórán és Thomason keresztül egészen a Modern Talkingig és Josh Grobanig terjed a rajongottak listája. (A teljesség igénye nélkül.) Hogy nekünk, szülőknek, javult-e a helyzetünk? Sajnos, keveset. Igaz ugyan, hogy már van miből válogatni, ha a gyerek zenélni, vagy mozizni akar, de a kiválasztott celebet most is hónapokig nézzük, vagy hallgatjuk, szinte szünet nélkül. Egy aprócska változást mégis megfigyeltem Pannán. Az érdeklődése lassan, de biztosan az elérhetetlen távolságban lévő, vagy éppen fantáziavilágban élő sztárok felől mindinkább a hús-vér emberek felé fordul. (Az én hajdani rajongásom is eljutott erre a pontra, úgy 18 éves korom táján…) Míg nem is olyan régen belepirult, ha a kedvence megjelent a képernyőn, addig ma már leperegnek róla Josh bácsi, vagy Manny mester csábos pillantásai. Gyuriról ellenben, aki a minap a feje tetejére állította a játszóteret, kérdésemre mindössze annyit tudott elmondani: „Ő nagyon bátor…!” Uppsz! Lehet, hogy nála ez a fajta rajongás is 15 évvel korábban kezdődik?