Gyermeki látomások

Volt egyszer egy Fehér Kabátos Néni…

A Fehér Kabátos Néni jött, garázdálkodott, majd eltűnt az életünkből. Panna utoljára hónapokkal ezelőtt említette, amikor játék közben jelentőségteljesen rám nézett, és kijelentette: „Többé nem lesz itthon a néni.” Ennek az információnak én szívből örültem, untam már ugyanis éberen aludni és nappal is óvakodva járkálni a saját otthonunkban. Megfordult a fejemben, hogy a gyerek csak nyugtatni próbál, ne adj’ Isten maga a Néni igyekszik ilyen módon elaltatni gyanakvásomat. De Panna valóban elfelejtette a témát, többé nem beszélt róla. Én egy darabig éreztem még valamiféle idegenséget a lakásban, de fogalmam sincs, hogy ez az érzet kívülről, vagy belülről, saját zaklatott tudatomból eredt-e? (Az utóbbira tippelek.) Aztán szép lassan ez is elmúlt, élhettük tovább hétköznapi kis életünket. Azaz élhettük volna, ha a gyerek nem állt volna elő időről-időre valami újabb furcsasággal, s én nem kezdtem volna azonnal lázas nyomozásba Fehér Kabátos Nénik, angyalok, szellemi vezetők, előző életek, és egyéb finomságok után.

További nénik és fényesek

1. Öltözködés, mondókázás, visongatás, ahogyan illik. Majd váratlanul arra leszek figyelmes, hogy Panna kiszállt a mókából, meredten nézi a lámpát. Nem mondom, pofás kis lámpa, egy maci horgászik a búráján. Még szép, hogy elidőzik vele! „Nézd, anya, nénik táncolnak a lámpa körül!” – mutat a plafonra, és ennek bizony már a fele sem tréfa! Tudom, túl parás vagyok, de a néni szóról mai napig a Fehér Kabátos jut eszembe, úgyhogy félve kérdezem: „Milyen nénik?” De a nénikre nincs több jelző, nénik csupán, akik táncolnak. A plafonon, a lámpa körül. Valakit ez még meglep? Úgy értem, rajtam kívül. „Nincsenek ott nénik, a napfény játékát látod, indulás!” Tudom, tudom: ezt pont nem szabadna. De mit tegyek, ha kiráz a hideg a gyerekem látomásaitól? Próbál hinni nekem, látom az arcán, ahogyan azt is, hogy tényleg ott van, amiről beszél. A plafonra szegezett szemekkel bukdácsol kifelé, az ajtóból még visszanéz, és nem érti. Nem érti, miért tagadom le, ami pedig ott van.

2. Majd a játszótéren elfelejti! Korábban sosem tapasztalt lelkesedéssel vetem magam a játékokra. Panna örül, önfeledten játszik, és kéri, másszunk fel a szánkódombra. Másszunk! És odafent újra kérdez. „Mik azok a fényesek, amik úsznak az égen?” Na, ez könnyű: hát repülők! Légifolyosó alatt élünk ugyanis. Csak akkor fagy az arcomra a mosoly, amikor felnézek. Sehol egy repülő! Se galamb, se felhő, se elszabadult papírsárkány! Akkor hát újra derékba töröm a látomásait. „Nincs ott semmi.” Ő persze most is látja, mutatja is: „De igen, ott!” S, hogy milyenek a fényesek, ha már vannak? Fényesek. Ettől többet nem tud mondani róluk, de nézi, nézi, még a száját is eltátja közben. Most mondjam, hogy azt reméltem, a látásával van gond? Nem, ilyet természetesen nem kívántam. De elgondolkodtam rajta. Panna látása éles, hihetetlen távolságokra lát, és észreveszi a legapróbb változásokat is. Ezek szerint az én hiányosságom, hogy nem látom a „fényeseket”.

3. A Mamától hazajönni sosem kellemes, csak egyféleképpen lehet sírás nélkül megúszni. Egyfolytában azt kell mondogatni, hogy hamarosan újra jövünk. De azon a hazautazós reggelen Panna vigyorogva futkározott a konyha és a szoba között. Örültem, hogy boldog, egy idő után mégis rákérdeztem: „Mi az, hová futkosol?” Na, kitaláljátok, Kedves Olvasók? „Semmi, csak a néniket nézem! Akik a konyhaablak előtt táncolnak.” A rend kedvéért azért leírom, hogy anyósom konyhaablaka előtt semmiféle tánckar, de még egy árva táncos sem volt. Ennek ellenére a lányom kiválóan szórakozott valamiféle előadáson.

Reinkarnáció?

Azt hiszem, nincs ember, akit ne foglalkoztatna, mi volt az élet előtt, s mi lesz utána? Valamiféle elképzelésünk, elméletünk, reményünk van is a dolgot illetően, de biztosat senki sem tud. Engem nem nagyon érintett meg a reinkarnáció gondolata, bár egy időben rendszeresen voltak „deja vu” érzéseim. Mintha láttam volna már egy ismeretlen arcot, jártam volna idegen helyeken, vagy hallottam volna már azokat a mondatokat, amiket éppen az adott pillanatban intézett hozzám valaki. Érdekesnek találtam ezeket, de sosem indítottak komolyabb nyomozásra az előző életem felé. Hogy kezdek hinni a reinkarnációban, azt szintén Pannának köszönhetem. Egy napon a gyerek öntudatosan arra kért, hogy ne szólítsam többé Pannának. „Miért, ki vagy te?” – kérdeztem mosolyogva, mire komolyan így felelt: „Kapitány úr!” Kell-e mondanom, hogy kislány lévén nem jellemző nálunk a katonásdi, sem a háborús mesék megtekintése a tévében? Ekkor azonban még fel sem figyeltem a szavaira. Bárhol hallhatta, akár az utcán is. A kicsik minden információt begyűjtenek, majd ömlesztve tálalják, csak győzzük kibogozni.
Röviddel ezután történt a következő elszólás. Panna véletlenül kiszórt egy kanálnyi őrölt kávét a konyhában, az apró szemek poharak közé hullottak az asztalon. Mit mond erre az átlag halandó? Kiborult a kávé. Mit mondott az én gyerekem? „Kivonultak a csapatok a folyópartra.” Azt mondjátok, túl erőltetett? Lehet. De mégis, honnan merít ilyen szavakat? Nem is járt még folyóparton!

Oké, lehet, hogy belemagyarázom. És azt tudjátok, kik azok a Kovács-lányok? Mert én nem. Ám Panna egy napon azzal állt elő, hogy nemrég a Kovács-lányokkal játszott. Nincs ilyen nevű közeli ismerősünk, ilyen formában pláne nem hallhatta tőlünk a szókapcsolatot. Naná, hogy élénken érdeklődtem a Kovács-lányok iránt. Kik ők? Milyenek? Mit játszott velük, hol és mikor? Nem tudja, a vállát vonogatja, a Kovács-lányok pedig Kovács-lányok. Mit nem lehet ezen érteni?

Hasonlóképpen beszélt már Zsoltiról, Zsuzsáról (ő legalább van a családban), általa sosem látott tárgyakról is olyan természetességgel, mintha a mindennapi életünk részei volnának. Mindvégig fenntartom a lehetőségét annak, hogy a gyerek fantáziál. De, hogy ebben az esetben rendkívüli a mesealkotó készsége, az biztos! Mindeközben nyugodt, kiegyensúlyozott, az egyetlen, amit nem ért, hogy miért tágul nagyra a szemünk bizonyos mondataitól. Azt mondják, kinövi, de jobb lenne megtartani ezt a képességét.

Nos, én nem trenírozom, az biztos. A hátam borsódzik a gondolattól, hogy a gyerekem esetleg nem evilági látomásokról beszél. Tudom, ezt is tudom: rossz hozzáállás, támogatni kellene, stb. Támogatom. Próbálok olyan színes programokat, elfoglaltságokat ajánlani neki, amik mellett nem veszi észre a semmiben táncoló néniket, és nem jut ideje sohasem ismert emberekről mesélni. Ha mégis mesél, persze higgadtan meghallgatom, néhány rövid kérdéssel érdeklődöm is, és igyekszem ésszerű magyarázatot találni, legalább a saját megnyugtatásomra. Megesik, hogy ez nem megy, olyankor nőiesen bevallom: nem tudom, miről beszél. Apropó! Azt mondtam már, hogy kislánykorom óta író akartam lenni? Na, majd a gyerek!