Hagyd rá - de meddig?

Ne ess kétségbe, ha jön a dackorszak!

Amikor egy kisbaba megszületik, mindenki az imádnivaló csöppséget látja benne, és valószínűleg keveseknek jut eszébe, hogy ez az ártatlan picurka hamarosan sok borsot fog törni a szülei orra alá. Pedig a helyzet többnyire ez. Már másfél-két éves korban, az első dacos reakciók megjelenésekor úgy érezheti a szülő, hogy valamit nagyon elrontott, mert a gyerek viselkedése enyhén szólva is rossz irányt vett. Később ez még tovább mérgesedhet, mígnem eljut a szülő oda, hogy a nap nagy részében mást sem tesz, csak fegyelmez, büntet és kiabál. A jó hír, hogy az első hisztik még egyáltalán nem jelentik a nevelés csődjét, csupán életkori sajátosságok. A gyermek ráébred saját öntudatára, elkezdi próbálgatni az erejét, feszegetni a határait. Ezen a fejlődési szakaszon mindenki átesik. A rossz hír viszont az, hogy ha ekkor nem vagyunk elég türelmesek, vagy kellően felkészültek, valóban elronthatjuk a kapcsolatunkat a kicsivel. A szüntelen fegyelmezés, netán büntetés, az állandó kiabálás, testi és helyzetbeli fölényünk hangoztatása biztosan nem kedvez a béke megteremtésének és a harmonikus szülő-gyermek kapcsolatnak. Joggal mondhatja azonban azt is bárki, hogy a gyerek nem nőhet a szülei fejére, nem lehet mindent ráhagyni. Ez így van, már csak azért is, mert a gyerekek olykor saját, vagy társaik testi épségét is veszélyeztethetik egy-egy dühroham során. Cselekedni tehát kell, méghozzá mielőbb, de mindegy, hogyan. A sarokba állítás, szeretetmegvonás, ne adj’ Isten testi fenyítés helyett célszerűbb egyfajta kommunikációs technika elsajátítása, mellyel hosszú távon elérhetjük a hisztik számbeli és intenzitásbeli csökkenését.

Okosan szeretni

Szülő és gyermek között nem akkor mondható jónak a kapcsolat, ha a gyerek gondolkodás nélkül teszi, amit a szülője kér, sőt, már kérni sem kell, szinte kitalálja a felnőtt óhaját. Ez persze roppant kényelmes, ám mégis meglehetősen furcsa lenne. A gyerek tőlünk különálló személyiség, egyéniség, aki saját akarattal, saját érzelem-és gondolatvilággal rendelkezik, és, ha sokban hasonlít ránk, még akkor sem várhatjuk el tőle, hogy pontosan ugyanolyan legyen, mint mi. Mindemellett az is figyelembe kell vennünk, hogy a dackorszak éppen erről szól: ellene szegülni annak, amit a szülők mondanak, kérnek, tanácsolnak, kipróbálni, mire vagyok képes én, egyedül. Egyetlen szülőnek sem könnyű ezzel a helyzettel szembesülni, és időnként mindenkinél elszakad a cérna. Kérdés, mit teszünk annak érdekében, hogy minél ritkábban forduljon elő ilyesmi?

Kétségtelen, hogy kínos lehet a nagy tömegben, esetleg számunkra fontos emberek előtt lezajlott hiszti, és átmenetileg úgy érezhetjük, csődöt mondunk a szülőszerepben, ha nem teszünk valamit sürgősen. Ilyenkor a hevesebb vérmérsékletűeknek még a kezük is eljárhat, kiabálhatnak (bele sem gondolva, hogy erről lesz csak igazán rossz véleménye a nézőközönségnek!), a kissé higgadtabbak pedig odahaza új szabályokat állítanak fel, újfajta büntetéseket vezetnek be. Ne feledd el egy pillanatra sem, hogy a gyermekedet nem más, de nem is önmagad számára neveled! Azért próbálsz belőle jó és okos embert faragni, hogy majd évek múlva önmaga boldogulhasson. Ezért egyáltalán nem kell odafigyelned arra, mit szól a közvélemény. Hisztiző gyereket minden szülő látott már, és az adott pillanatban valószínűleg éppolyan tehetetlennek érezte magát, mint te. (Aki pedig nem találkozott még hisztiző gyerekkel, az úgysem érti meg a helyzetedet, tehetsz bármit.) Ha tehát cselekedni próbálsz, elsőként mindig a gyerek szempontjai legyenek a szemed előtt. Miért teszi, amit tesz? Fáradt, éhes, bosszantani akar? Minél idősebb a gyermek, annál gyakrabban számíthatsz az utóbbi variációra is, vagyis, hogy csak azért tombol, mert így akar kicsikarni tőled valamit. Természetesen ebben az esetben nem szabad engedni az akaratának, mert később is alkalmazni fogja ellened ezt a módszert. A cél az, hogy a gyermek eljusson arra a szintre, ahol már el sem kezdi a hisztit, mert tudja, hogy helytelen és csúnya viselkedés, vagy, ha olykor meg is inog, hamar rájöjjön a hibájára. Ezt pedig sem veréssel, sem más büntetéssel nem lehet elérni. A testi fenyítéssel csak azt éri el a szülő, hogy a gyerek fél, ami persze rövid időre kordában is tartja őt, de néhány év múlva csak felerősíti a dacos viselkedést.

A megoldás

Van az a hiszti, amit nyugodtan rá lehet hagyni a gyerekre. Ha nem veszélyezteti saját és mások testi épségét, nem készül kárt tenni semmiben, hagyjuk, hadd tombolja ki magát! Amennyiben biztonságos helyen van, még félre is vonulhatunk (de látótávolságon belül!), míg lecsillapodik. A hiszti ugyanis a figyelemfelkeltés fő módszere, márpedig, ha nem figyelünk oda rá, nincs értelme folytatni.

Társaságban természetesen másokra nézve is zavaró lehet egy ordító, földön fetrengő kisgyerek, ezért ilyenkor muszáj tennünk valamit. Ez azonban semmiképpen ne az agresszió legyen, és ne akarjuk a helyzetet azonnal megoldani. Ez úgysem fog sikerülni, hiszen egy igazi hisztiroham közben a gyermek nincs beszámítható állapotban. Gondolkodjunk inkább hosszú távon, már a következő rohamokat is előkészítve! A cél, hogy olyan kommunikációt alakítsunk ki, amelynek során nem a gyermeket akarjuk minden áron helyre tenni, hanem a felmerülő problémát megoldani. Ehhez az kell, hogy a szülő átérezze a gyermek helyzetét, beleélje magát az ő érzelmeibe. Nem biztos, hogy mindig célravezető saját hatalmi helyzetünket fitogtatni, sőt. Helyette próbáljunk „leereszkedni” a gyermek szintjére, és megérteni, miért teszi, amit tesz.

A módszer nemcsak a szülő-gyermek kommunikáció minél magasabb szintre fejlesztéséről szól, de magában foglalja a dicséret, mint nevelési eszköz hatékonyabbá tételét is. A dolog lényege, hogy amikor dicsérünk, ne csak odafigyelés nélkül, félvállról vessük oda a „Jaj, de szép!, Ügyes vagy!” és hasonló szófordulatokat, hanem pozitív módon elemezzük is a gyermek tevékenységét. Ha pl. egy rajzot mutat nekünk, fejtsük ki néhány mondatban, mi az, ami valóban nagyon tetszik benne, miből látjuk, hogy ő ezen valóban sokat dolgozott. Ha így teszünk, a gyermek tudni fogja, hogy őszintén odafigyelünk rá, és nemcsak akkor, amikor dicsérni kell, de akkor is, amikor éppen valami rossz fát tett a tűzre. Így válhatunk hiteles, megbízható szülőkké, akikre a gyermek mer számítani.