Halihó, megszülettem!

Az első sokk

Mindegy, mennyi ideje foglalkozunk az utódlás kérdésével, odakerülve a „startvonalhoz” nagy valószínűséggel felkészületlennek fogjuk érezni magunkat. Nem csoda, mert a szülőség olyasmi, amit nem lehet előre begyakorolni. Mi a férjemmel 5 évig próbálkoztunk, pontosabban szólva ennyi ideje nem védekeztünk, mire a kislányunk úgy döntött, hogy beköltözik hozzánk. Sok tesztelés és álmodozás után, engem lepett meg a legjobban, hogy erre mennyire nem számítottam. Különben is, hogyan lehetséges? Én már olyan jól berendezkedtem a gyermektelen életre! Akarom én ezt a picit egyáltalán? Micsoda kérdés, hiszen Ő akart engem! Legfeljebb csak meghatottan belesimulhatok az óhajaiba. Egyszóval nem voltam az a boldogságtól szárnyaló kismama, sokkal inkább egy folyton aggodalmaskodó paramami, aki olykor a saját agyára ment…

Csak nyugi!

Többen, többféleképpen igyekeztek a segítségemre lenni, de leghatékonyabbnak az a baráti házaspár bizonyult, akik csendesen mosolyogva hallgatták végig az összes indokolt és indokolatlan félelmemet, majd hasonló mosollyal biztosítottak róla, hogy velem soha, semmi rossz nem történhet, erős vagyok, és simán végig fogom csinálni az egész terhességgel, szüléssel, gyerekneveléssel járó hercehurcát. Köszöntem és irigyeltem végtelen türelmüket és magabiztosságukat, s amikor egy évvel később ők is bejelentették a nagy hírt: kisbabát várnak, kétségem sem volt afelől, hogy semelyik egykori hibámat nem fogják elkövetni. Ők azok, akik szülőnek születtek, akik zsigerből mindent a nagykönyv szerint visznek majd véghez, sőt még annál is jobban. S persze arra is mérget vettem volna, hogy tipikus kisbaba helyett tipikus kisangyal lesz a születendő gyermekük.

Fő a határozottság!

Sokáig úgy tűnt, hogy nem tévedtem. A kismama (nevezzük Ildikónak) és a kispapa (legyen ő Tamás) már a várandósság kezdetekor határozott elképzelésekkel készült a szülőszerepre. Nem okozott dilemmát számukra, hogy melyik orvost válasszák, az sem, hogy beoltassák-e magukat H1N1 ellen, vagy sem. Pontosan kiszámolták, hogy a kiírt dátumhoz képest mennyivel fog korábban érkezni a baba, akiről már idejekorán elárulták, hogy kisfiú lesz. Ildikó mindvégig intenzíven tornázott, és elégedetten nyugtázta, hogy amióta terhes, egyáltalán nem kívánja a cukros ételeket. Ennek, és a zöldségben-gyümölcsben gazdag táplálkozásnak tulajdonította, hogy a kezdősúlyához képest a nyolcadik hónapban 1 kg-val kevesebbet mutatott a mérleg, az ultrahangos vizsgálat szerint azonban a baba már a 4 kg-hoz közelített. Ők persze a viszonylag nagy súlytól nem illetődtek meg, hiszen tudták, hogy valamicskével úgyis előbb érkezik a kis trónörökös, nem lesz ideje túlságosan meghízni ott bent.

A babaszobát már a félidő táján berendezték – a lakásnak a szülői hálóval átellenes sarkában. Ezen a ponton bátorkodtam javasolni nekik egy térben közelebb eső helyet, mondjuk a hitvesi ágy fél méteres körzetében. Ők át is gondolták a javaslatomat, majd tisztelettudóan elvetették, mondván, hogy nem szeretnék a hálószobájukat megosztani senkivel. (Megj.: Ennek a témának anno én is így futottam neki…) A kérdésemre, hogy egyáltalán nem izgulnak-e, azt válaszolták, hogy nem. Miért is tennék? Ez a kisbaba belőlük lett, az nem lehet, hogy ne találják meg vele a közös hangot! Persze, pontosan tudták, hogy a mi kislányunk 4 hónapos koráig non-stop ordított, ezért illedelmesen bekalkulálták ezt az eshetőséget is, de erre szintén volt egy kiforrott tervük: lakik a házukban egy kedves szülésznő, ő majd segít!

Savanyú a szőlő

Hát mit mondjak? Szégyen, vagy sem: egy kicsit savanyú volt a szőlő. Hirtelen vágyni kezdtem rá, hogy ezt az egészet én is újra végigcsináljam! Így, ilyen egyszerűen, egyértelműen, megingathatatlanul. A szülés előtti utolsó beszélgetésünkkor azt kívántam nekik, hogy maradjanak mindvégig ilyenek, és alakuljanak a dolgok az elképzeléseik szerint. Közben pedig kezdtem elhinni, hogy valójában minden ezen múlik. A beállítódáson. Nincs nehéz szülés, csak a szüléstől rettegő kismama. Nincs sírós baba, csak türelmetlen és kimerült szülők. Nincs rosszul alvó csecsemő, csak olyan apa és anya, akik nem fogalmaznak meg pontos elvárásokat. A kiírt dátum körüli időkben sokat gondoltam rájuk, néha elképzeltem hogy Ildikó éppen életet ad a kisfiának, és minden erőmmel azért szorítottam, hogy minden rendben legyen. De nem hívtam fel őket, még emlékeztem rá, hogy ezekben a napokban engem is zavartak a kíváncsiskodók. Tudtam, hogy úgyis jelentkeznek, ha lesz valami. 

Megérkeztem!

Jelentkeztek is. Két héttel később, egy hajnali órán jött az SMS: „Halihó, megérkeztem! Hanna Sára vagyok, 53 cm-rel és 3 kg-val születtem.” Némi időre volt szükségem, hogy álomittas agyam megértse: ez nem egy eltévedt üzenet. Ez bizony Ildikó és Tamás kisbabájának a megszületését jelentő SMS. Hanna Sára? Hm, nem valami fiús név! És a 3 kg elég távol áll a 4 kg-tól. Ja, és a 2 héttel előbb-ből úgy tűnik, 2 héttel később lett… Szemét módon örülni kezdtem a tévedések sorának. Az egész azt sugallta nekem: mégsem vagyok teljesen hülye! Vagy legalább nem csak én, egyedül… Másnap természetesen hagytam pihenni az új családot, csak a harmadik napon csörögtem rá az apukára:

- Meglátogatnám Ildikót. Melyik szobában van? 
- Ne haragudj, de azt kérnénk, hogy ne menj be hozzá! – jött a meglepő válasz. 
- Valami baj van?
- Nem, baj nincsen, de a baba egyfolytában sír, Ildikó a szülés óta semmit sem aludt. Akkor sem meri otthagyni a kicsit, amikor az alszik, és már rettentően ki van borulva.
- Ó, szegénykém – sajnálkoztam immár őszinte együttérzéssel – Tudom, miről beszélsz, a miénk négy hónapig sírt. – az ajkamba haraptam, amikor rájöttem, ez mennyire övön aluli volt így éhgyomorra (kora reggel beszéltünk), de akkor már mindegy volt. 
- Rettegünk, hogy olyan gyereket kaptunk, mint ti! – vallotta be Tamás, és én majdnem felnevettem a hasonlattól, bár pontosan értettem, milyen kétségbeejtő a helyzet, amiben most ők vannak. 

Nagyon szerettem volna elmondani mindent, amit annak idején nekem sem mondott el senki. Rázúdítani az összes jó és rossz tapasztalatomat, hogy nekik legalább ennyivel könnyebb legyen. Kifejteni, hogy ez azért nem tragédia, és annyiféle megoldás van, de a legfontosabb a kitartás, meg a türelem. Elmagyarázni, hogy ez a baba eddig bent volt, most viszont kipottyant, és ha ez az egész valakinek iszonyú nehéz, hát az éppen ő, szóval itt most nincs helye az önsajnálatnak. Figyelmeztetni: ne higgyék, hogy egy ekkora babát el lehet kényeztetni, és ne akarják a régi életüket az újba átmenteni! Ezt az apróságot igenis szolgálni kell, de megéri a vesződséget, hajjaj, mennyire megéri! Nagy igazsága volt Nagy Natáliának, amikor azt mondta: „Anyaság az, amikor falhoz vágnád, de mégse.” Mert az ember annyiszor érzi, hogy nem bírja tovább, valahonnan mégis erőt merít. Azokból a sóvárgó szemekből, azokból az apró kezekből, a pici szájból és abból a tudatból, hogy ez az embergyerek kizárólag a szüleire számíthat. 
Egész nap tudtam volna Tamásnak mesélni, de hirtelen meggondoltam magam, s csak annyit mondtam:

- Ne féljetek, nem lesz semmi baj! Ha bármikor, bármiben a segítségetekre lehetek, csak szóljatok!
- Úgy lesz! – ígérte Tamás, de eddig nem szóltak, azóta nem hallottam felőlük. Eleinte picit bántott a dolog – „Miért nem hívnak, úgy segítenék!” – de aztán rájöttem, hogy ez így van rendjén. Elmondhatnám, hogy nekünk mi vált be, de nem biztos, hogy ugyanaz náluk is működne. Ami pedig a csatát illeti, azt úgyis nekik kell megvívni.