Hívd a nagymamát!

A nagyszülő

Remélem, Kedves Olvasó, a ti családotokban is él még egy-két nagyszülő, vagy akár több is, a dédiket, vagy elvált nagymamikat, nagypapikat beleszámítva. A nagyszülő ugyanis annál jobb, minél nagyobb számban lelhető fel a család öt km-es körzetén belül. A nagyszülő azért (is) jó, mert bármikor ugrasztható. Ha beteg vagy, ha a gyerek beteg, ha dolgod van, ha csak kikapcsolódnál, ha ebadta kölyköd olyan játékot akar játszani, amihez az égvilágon semmi kedved; de a nagyszülőket akkor is megkörnyékezheted, ha hónap végén üres a kassza és a hűtő. A nagyszülő tehát univerzális: mindenre jó. Elmondható róla továbbá, hogy nemcsak jobban ismeri, de sokkal jobban szereti is a gyereke(i)det, mint amely fokú szeretetre te bármikor képes lennél. A gyerek persze egészséges, tiszta, gondosan ápolt, ismer néhány mondókát is, na, de ne már, hogy az élet dolgaira is te tanítsd meg! Te, aki – ha nem hiszed, nézz a tükörbe – magad is éretlen ifjonc vagy csupán! Megfigyelted már magadon például, hogy egyszerűen nem vagy képes az időjárásnak megfelelően öltöztetni a gyerekedet? Ha szikrázóan süt a nap, te biztos adsz még rá egy kardigánt, amit ugyan le lehet venni, de minek az? Ellenben amikor majdnem, hogy mínuszok röpködnek, képes vagy egy szál pólóban elengedni otthonról azt a szerencsétlent. Pedig hőérzet terén aztán nyugodtan rábízhatod magad a nagyszülőkre, akik karácsonykor a gázkonvektor őrlángja mellett „izzadnak”. (Azért, hogy még többet tudjanak adni az unokájuknak, ámbár erre igazán senki nem kéri őket, sőt.)

Kettő az egyben: szülő és gyerek

Ha a nagyszülő történetesen a mi édes szülőnk, akkor nekünk nagyon jó, és nagyon rossz is egyben. Nagyon jó, mert amíg élnek a szüleink, addig gyerekek vagyunk, gyereknek lenni pedig igazán mókás állapot. Ugyanakkor nagyon rossz, mert van valaki, aki jobban ismer, mint mi saját magunkat. Így fordulhat elő, hogy a tőlünk 400 km-re élő anyukánk közli velünk, hogy túl sokat dolgozunk, fáradtak vagyunk, pihennünk kéne; mindezt anélkül, hogy az utóbbi fél évben akár csak egy fényképről látott volna bennünket. Anyukánk azt is jól tudja, milyen ruha-és hajviselet áll nekünk a legjobban, el is mondja kertelés nélkül, hogy már megint béna fodrászt választottunk, és másutt kellene vásárolnunk a ruháinkat. Mindez azonban semmi ahhoz képest, amikor az unokáját, a mi édes gyermekünket analizálja. A gyerek szeme, mely ragyogó kék, természetesen a miénk (nem tiltakozunk, a fényre sötétedő szemüveg lencse mögött úgysem látszik, hogy a mi kékünk rég szürkéssé fakult), édes hangocskája is pont olyan, amilyenen mi szólaltunk meg 30 évvel ezelőtt, ám épp annyira akaratos és makacs, mint az apja, s, hogy a minden lében kanál természetét kitől örökölte…? Rejtély, a mi családunkban ugyanis senki sem volt ilyen…

Azt ne hidd, hogy egy anyóssal könnyebb a helyzet! Mindamellett, hogy anyósunk létezésének is nagyon örülünk, mert következményeként a párunk is gyerek, így pedig már senki nem szólhat ránk, ha néhanapján viháncolva vágtázunk át a lakótelepen. Az anyósok nagy, közös jellemzője, hogy – nagyon helyesen – távol tartják magukat az új család problémáitól, s csak akkor jönnek, ha hívják őket. Negatív (olykor lesújtó) véleményüket diszkréten megtartják maguknak, kéretlen tanácsokkal sohasem szolgálnak. Fennhangon elmondott olyatén megjegyzéseik, miszerint „Az én fiam azelőtt nem volt ilyen.”, és „Úgy megváltozott a gyerekem!”, vagy „A fiam más volt kicsinek, mint a ti gyereketek.” egyáltalán nem célzás értékűek. Szélbe kiáltott sóhajok csupán.

A nagymama mindent megenged?

Kedvenc mondatom Halász Judittól a „nagymama mindent megenged”, ami általában igaz is. Nagymama biztosan megengedi (majdnem, hogy kötelezővé teszi) az esti fogmosás utáni evészetet, a sárban dagasztást, az ünneplő ruhában fára mászást, és egyéb finomságokat. Persze, jó szülőként ő is tudja, hogy a gyerek optimális fejlődéséhez megfelelő mennyiségű tiltás szükségeltetik, ezért bizonyos dolgokra szigorúan nemet mond. Kiveszi a gyereked kezéből az angyal kártyákat, mert az nem játék (Ugyan, hogyan is gondolhattuk, hogy az?!), elrejti a szárazvirág csokrok tömkelegét, és elkergeti az udvarba vetődött szomszéd macskát, hiszen neki nincs szüksége holmi négylábúra, a gyerek meg pont elég madarat lát az égen.

Amint azt feljebb már ecseteltem, a nagyszülő rendszerint az utolsó pillanatban is ugrasztható. Eltekintve a kevés kivételtől, amikor a ti programotok éppen keresztülhúzná az övét, vagy csúnyán belerondítana jól megszokott napirendjébe. A kérésre: „Gyere el hozzánk pár napra, nézd meg, milyen aranyos az unokád!” biztosan lesz néhány nyomós ellenérve. Hiszen ő – bár nyugdíjas - nem utazhat akármikor! Ott vannak a tyúkok, a nyulak, a kutya és a macska, a dédi, aki azt szereti, ha este ő zárja rá a kaput, és különben is: ő pontosan tudja, hogy az unokája imádnivaló. Tényleg. Minek is erőltetnénk azt a találkozást? Igazán örömteli, ha egy nagyszülő korba lépett férfi, vagy nő aktívan éli mindennapjait. Ne bosszankodj, inkább legyél hálás a sorsnak, ha gyermeked nagymamája éppen abban a 2 órában hivatalos a falugyűlésre, a polgárőr egyesület éves ülésére, a szomszéd kerti partijára, vagy más, halaszthatatlan és nagy jelentőségű eseményre, amikor megkérnéd, hogy vigyázzon az unokájára.

Egy szó, mint száz: nagyszülőkre márpedig szükség van! Lehet rájuk (egy kicsit) haragudni, időnként a véleményünket (finoman) megmondani, de lássuk be: nélkülük sehol sem lennénk. Nemcsak azért, mert ők „teremtettek” bennünket (Ezúton is köszi!), de azért is, mert ők taníttattak, ők segítettek (és segítenek a mai napig is) otthont teremteni, ők örülnek a legjobban (Hihetetlen, de még saját magunktól is jobban!), ha valamiben sikeresek vagyunk, és ők veszik észre legelőbb a még ki sem hullott könnyeinket. Mama, Mamó, Papó, és valamennyi nagyszülő a világon: köszönjük!