Hogyan mondd meg a csemetének a Jézuskát?

Jobb, ha tőlünk és most tudja meg, mintha mástól, másképpen. Hallottunk már jeges zuhanyról: „Menj fel a szobádba, megjött a postás a karácsonyi ajándékoddal!” Vagy: „Ezerszer megmondtam már, hogy nem létezik a Mikulás, és be is bizonyítom – nem veszek semmit, és meglátod, hogy hiába teszed ki a csizmádat az ablakba, üres marad.” Szóval ne így, és ne ezt hallja a gyerek. Hiszen az ünnep nem csak úgy lesz magától, az készül, és arra készülni kell. És akkor valóban van Mikulás és ajándékot hozó karácsonyi angyalka. Csak nem úgy, ahogy eddig ezt ő elképzelte.

A Mikulásnak nem ér térdig a fehér szakálla…

… és nincs egy karámra való rénszarvasa. Csak olyan hétköznapi apukaféle, repülő szán nélkül. Két tárgyalás között lopja az időt arra, hogy megtalálja, felkutassa, a raktárból is felhozassa pont azt a darabot, pont abban a színben, amit gyermekünk megálmodott magának. És az ilyen apukaszerű Mikulás minden évben tud varázsolni is. Éjjel lopódzik, zokniban oson a gyerekszobába, hóna alatt az ajándékokkal és megdermed a rémülettől, hogy mindent elszúrt, ha gyermeke álmában suttogva épp a másik oldalára fordul. És a nagy csizmáját is előveszi, lépteket rajzol a hóba az ablak alá, hogy reggel a „kicsi” az óriás nyomokra ébredjen. Másnap pedig csodálkozik és ámul, amikor büszkén a kisfia, vagy kislánya mutatja ajándékait, hogy igenis jól döntött, hiszen a Mikulás minden kívánságát teljesítette.

Az az igazság, hogy valójában van karácsonyi angyalka is

Csak olyan nagyi- és mamiszerűek. Keresik azt, amiről gyermekük, unokájuk álmodik, készítik azt, amit csak szeretne. Csüngnek minden mondatán, félszaván, arcát fürkészik, tekintetét keresik, amikor megáll a játékbolt előtt. Az ott, abban a nagy dobozban, vagy inkább az, a sarokba állítva? Aztán elkéredzkednek munkaidőben, kiszaladnak ebéd helyett, csak hogy meglegyen az a bizonyos kiválasztott darab. Pontosan az a darab, abban a szép dobozban, na jó, meg még az a kicsi is, a sarokból. Kabátba rejtve, pulóverbe csomagolva csempészik be a lakásba, dugdossák egyik helyről a másikba, hogy a gyerek meg ne találja, és el ne veszítse az ünnep előtt az ünnepi ajándékbontás örömét, élményét. Hogy az övé legyen!

És hagyják, hogy a gyermek undok legyen, hogy haragudjon rájuk és a világra azért, hogy a nagy nap délelőttjén kézen fogják, és csak úgy rábízzák valakire. Hagyják, mert tudják: ma még csoda vár gyermekükre. És hagyják, mert ők már azt is tudják: a csoda sem csak úgy lesz, azt is csinálni kell valakinek. Izzósorral a nyakukban, a fenyőfa tetején egyensúlyozva, újra és újra ágról ágra átpakolva a díszeket. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy mit lát majd szemük fénye, amikor belép. Minden a legszebben kell, hogy ragyogjon, mintha angyal varázsolta volna oda. Hiszen olyan jó gyermek volt, mert ő nem is lehet rossz. És akkor belép végre, és égnek a gyertyák, felragyog a szeme, és olyan jó lenne azt mondani: ez a tiéd. De a hétköznapi ajándékozó angyalkák ilyenkor csak hallgatnak, hagyják, hogy higgye: semmi közük az egészhez.

Felnőtt…

Na, még nem teljesen, de annyira már igen, hogy megtudja: gyorsan kergetik egymást az évek, és már most tanulja azt, amit a jövőben majd továbbadhat. Egyszer ő is egy kisember mondatain csüng majd, és akkor neki kell majd varázsolni. Nagy szakáll, rénszarvasok, angyalszárnyak nélkül. És akkor már ő lesz az angyal…