Hová lett az én édes kisbabám?

Közönség kell

A hiszti, s vele együtt a dühroham természetes jelenség a 2-5 éves korosztály esetében. Habár az intenzitása és gyakorisága gyerekenként változó, sajnos azt mondhatjuk, hogy egyetlen szülő sem „ússza meg”maradéktalanul a kellemetlen perceket. Nyugodtabb habitusú gyermek esetében a szülők már egy kis ellenkezést is őrjítő hisztinek tudnak be, másoknak pedig el kell fogadniuk a napi szinten jelentkező, hosszú percekig tartó tombolást. Ezeknek a megnyilvánulásoknak az oka a személyiség fejlődésében keresendő. A gyermek öntudatára ébredt, rájött, hogy ő külön, önálló személy, aki nem függ feltétlenül a körülötte élőktől, sőt őket akár irányítani is tudja, ha akarja. Mivel képességei, tudása még korlátozottak, gyakran érzi magát tehetetlennek, s ez dühöt vált ki belőle, melynek a levezetési módját, feldolgozását sem képes koordinálni. A kicsi akadályoztatása esetén elveszíti az önkontrollt, kapcsolatát a külvilággal, s önkívületben tombol. Sír, kiabál, esetenként földhöz vágja magát, vagy megpróbál kárt tenni magában, és a környezetében. Bizony, nem szép látvány, s különösen akkor embert próbáló feladat rendet teremteni, ha a jelenetet mások, idegenek is látják. Márpedig látják, hiszen e nélkül a hisztinek nem volna semmi értelme. Egyedül a gyermekek sohasem hisztiznek, a nagyjelenetnek muszáj, hogy közönsége is legyen. Jól tudják, hogy anya-apa kénytelen reagálni, ha a bevásárlóközpont közepén vetik hasra magukat, s így könnyen elérhetik a céljukat.

Hiszti, vagy dühroham?

A hisztit alapvetően a jelenség intenzitása különbözteti meg a dührohamtól. Dühroham esetében a gyermek időnként komoly agressziót mutat, nem riad vissza az önkárosítástól, vagy attól, hogy más személyekben, tárgyakban kárt tegyen. Kiválthatja a dührohamot, ha cselekvésében korlátozzák a gyermeket, de az is, ha nem kap meg valamit, amit szeretne. Nem szükséges a dührohamhoz tiltás, az is elegendő, ha a gyermek életkoránál fogva még nem képes valamely általa végezni kívánt tevékenységre. További tényezők lehetnek az egyedülléttől való félelem, szorongás valami vélt, vagy valós próbatétel miatt, a szeretet képzelt hiánya, testvérféltékenység, stb. A lista vég nélküli, hiszen egyénfüggő, hogy melyik gyerek, mitől borul ki.
Amellett, hogy a hiszti az óvodáskorú gyermeknél természetes jelenség, nem árt odafigyelni rá. Ha túl gyakran ismétlődik (havonta 10-20 alkalom), vagy az egyes alkalmakkor túl hosszú ideig tart (félórát meghaladó ideig), illetve, ha az önmagára, vagy másokra irányuló agresszió veszélyes méreteket ölt, mindenképpen ajánlatos szakemberhez fordulni.

Ezt tedd dühroham esetén!

Teljes mértékben érthető, ha az első dührohamoknál fejvesztve próbálod megregulázni a gyermekedet, s bármilyen eszközzel elérni, hogy soha többé ne jusson eszébe ilyen kínos helyzetbe hozni a család, vagy a munkatársaid előtt. Sajnos azonban hamar rá fogsz jönni, hogy minél keményebb kézzel igyekszel rendet tenni, annál több és súlyosabb dühroham fogja követni egymást. Vagyis a dühroham jelentkezésekor a legjobb, ha semmit nem teszel, csak csendben kivárod a végét. Ezt persze könnyebb (de még mindig iszonyú nehéz!) megtenni odahaza, mint egy forgalmas utcán. Alapszabály, hogy ne engedj a zsarolásnak! Amíg a hiszti hatására eléri a célját, addig esze ágában sem lesz lemondani róla, ami bizonyos értelemben jogos is. Ha meghajolsz az akarata előtt, azt az üzenetet küldöd neki, hogy ez egy jól működő eljárás, csinálja csak bátran máskor is. Ha otthon vagytok, engedd, hogy kitombolja magát. Semmiképp se üss rá (ez újabb agressziót szül), ne kiabálj vele, és ne próbáld lefogni! A legokosabb, ha úgy teszel, mintha észre sem vennéd, ugyanakkor a jelenléted folyamatos legyen. Ez utóbbi két okból is fontos: egyrészt ellenőrizned kell, nem tesz-e kárt magában, másrészt éreznie kell, hogy mellette vagy, csak éppen nem vagy vevő ezekre a megnyilvánulásaira. Ha nem bírod cérnával, esetleg valóban önmagát, vagy a környezetet veszélyeztető túlzásokba esik a gyermek, próbáld megnevettetni. Grimaszolj, tedd be a kedvenc zenéjét, perdülj táncra, beszélj a plüss állataihoz… Lehet, hogy rengeteg stresszoldó módszert ki kell próbálnod, mire megtalálod az igazit. A lényeg: állj elő valami meghökkentővel, olyasmivel, amire az adott helyzetben biztosan nem számít.

Muszáj ezt nekem eltűrnöm?

A kérdés jogos, a válasz meglehetősen kiábrándító: igen. És mégsem, vagyis szerencsére azért vannak eszközök a kezedben. A dühroham kellős közepén teljesen felesleges érvelned, fenyegetőznöd, vagy tanmeséket regélned. Ilyenkor a gyermek nem önmaga, nem ura a cselekedeteinek, sőt a gondolatainak és az érzéseinek sem. Sose felejtsd el, hogy a dührohamokat nem rosszaságból produkálja! Pont annyira szenved tőlük, mint te, ezt leszűrheted a későbbi viselkedéséből is, amikor szemlátomást bánja, sőt olykor szégyelli is a kiborulását. A vihar utáni csendben sem célszerű nevelni, ilyenkor jobb, ha egyszerűen csak megölelitek egymást. (Tudom, nem könnyű, de megéri.) Ellenben a nyugodt, frontmentes napokon szóba hozhatod a legutóbbi hisztit. „Milyen jó gyerek vagy ma! Emlékszel, amikor a múlt héten végigordítottad a bevásárlást? Akkor nagyon szomorú voltam. Örülök, hogy ma ilyen okosan viselkedsz.” Természetesen ez sem garantálja, hogy nem fog egy óra múlva hasonló patáliát csapni, de talán előbb abbahagyja, ha a jó pillanataiban tudatosítod benne, hogy ez számodra nem elfogadható viselkedés. Elmondható, hogy minél higgadtabb, kiegyensúlyozottabb a szülő, annál kevesebb dührohamra lehet számítani a gyermek részéről. Éppen ezért megfontolandó, hogy vajon nem a családban meglévő bizonytalanságok, valamelyik szülő labilis személyisége váltja-e ki a dührohamokat? Ha csupán kevés esélyt is adsz annak, hogy a saját türelmetlenséged, felnőttes problémáid vannak hatással a gyermekedre, érdemes önmagad számára pszichológus segítségét kérni.

Kihez fordulhatsz?

Sajnos arra is bőven van példa, hogy a dührohamok otthoni módszerekkel nem kezelhetők, vagy olyan súlyos méreteket öltenek, hogy a szülők már nem képesek hatással lenni rá. Ilyen esetekben a lakóhely szerinti nevelési tanácsadót kell felkeresni (a védőnő, vagy az óvónők segíthetnek eligazodni), ahol szakemberek vizsgálják meg, van-e idegrendszeri oka a dührohamoknak, és szükséges-e valamilyen terápiás, vagy gyógyszeres kezelés.