Hurrá, utazunk!

Minden más

Hét és fél hónapja ugyanis minden MÁS! A kislányunk születése óta a legbanálisabb dolgok is kolosszális problémává képesek kinőni magukat, akár egyetlen pillanat alatt. Sejtettük előre, hogy ezúttal az ismerős táj is másként fog elrohanni a vonatablak előtt. Mármint akkor sejtettük ezt, amikor még abban a hitben ringattuk magunkat, hogy az említett távot vonattal, csupán két átszállással, mindösszesen 6 óra alatt fogjuk megtenni. Ám a hazai vasúttársaság úgy vélte, célszerű ezt a járatot kiemelni a nyári menetrendből (fogalmam sincs, minek ebből téli, meg nyári...), így aztán a vonatot személyautóra cseréltük. Nem, nem vettünk egyet nagy hirtelen! Csak megkértük a bátyámat, hogy furikázzon el bennünket rég nem látott szülőfalumba.

Az, hogy 2 éve nem jártam a szüleimnél, máris adott némi izgalmas alapszínt a történetnek. Két év után hazamenni, az alapon sem kis dolog! De vinni magammal egy kislányt, az enyémet, aki 2 éve még kósza ábránd volt csupán, na, ez az, amitől igazán lúdbőrzött a hátam! A lényem egy része ugyan hajlott rá, hogy rossz ómennek nyilvánítsa a menetrendváltozást, azonban a józan eszem ráerősített, és nem hagyta, hogy tönkremenjen a nyaralás, mielőtt elkezdődött volna.

Csak a legszükségesebbeket!

Készülődni kezdtem hát, és az indulás előestéjén már egy kupacban állt minden, amire egy ilyen úton szüksége lehet a kis családnak. Természetesen nem kívántuk magunkkal vinni az egész lakást, még a felét sem. Csomagolásunk mottója megegyezett a vásárlásaink jelszavával: „Csak a legszükségesebbeket!” Meglepődve tapasztaltuk hát, hogy az autó (mely nem a legkisebbek közül való) hamar megtelt, a lakás pedig ugyanennyi idő alatt csaknem kiürült. Sebaj, legalább kevesebb jut a tolvajoknak! (Akik azért remélem, megkímélik szerény hajlékunkat, amíg távol vagyunk.)

Tekintve, hogy a kislányunk otthon sem az a mintagyerek, számítottunk rá, hogy az autókázás megviseli majd amúgy is labilis kis lelkivilágát. Ígértünk a bátyámnak fűt-fát, kész forgatókönyvvel álltunk elé, ami a babanyugtatást illeti, de nem hallgathattuk el, hogy a gyerekkel valószínűleg lesz baj az úton, meglehet többször is. Szerencsére ő maga is két kicsi édesapja, ezért aggodalmainkra elnézően bólogatott. Úgy tűnt, fel sem fogja, minek néz elébe...

A nagy nap!

Hajlamos vagyok a túlkomplikálás hibájába esni. Talán ezért fordulhatott elő, hogy az utazásunk reggelén úgy éreztem magam, mintha már egy hete utaznék, sőt, mintha az egész eddigi életem egy gigantikus utazás lett volna. Fekete karikákkal a szemem alatt kóvályogtam a lakásban, és biztosan tudtam, hogy itthon fogunk felejteni valami nagyon fontosat, ahogyan afelől sem volt kétségem, hogy a gyerek végigüvölti majd az utat! A tervezett reggel 9 helyett, fél 11-kor végre magunk mögött hagytuk kisvárosunk határát, és tudtam, hogy hamarosan alábbhagy az izgalmam. De legalábbis reméltem. Utaztunk már jó félórája, amikor az első furcsa jeleket megéreztem a gyomrom táján. „Na persze, mit csodálkozol? - kérdeztem magamtól. - Ennyi fölösleges aggodalom után! Még szép, hogy kapar kicsit a gyomrod.” Oldalra néztem, a kislányunk még nem sírt. Békésen nézelődött és laposakat pillantott. Azért persze tudattam a bátyámmal, hogy lesz még ez másképp is, csak várja ki a végét. Nos, valóban lett: mire legközelebb ránéztem, az én drága kincsem békésen szundikált a babaülésben. Ez volt az a kivételes eset, amikor kicsit sem zavart, hogy nem lett igazam! Még, hogy baj lesz az úton! Ugyan már! Ezzel a gyerekkel? Hát ez egy angyal most már biztos!

De akkor mi ez a különös érzés továbbra is a gyomrom táján? Hamar kiderült, hogy ez már nem annyira aggodalom, mint utazási rosszullét. Bizony, amíg a kislányunk édesen szundikált, vagy éppen nézelődött az autóból, addig én szép lassan eljutottam az enyhe émelygéstől a legvadabb hányingerig, míg végül dühödt vadállat módjára borítottam ki az első kezem ügyébe kerülő nejlontasak tartalmát. „Nem értem – nyöszörögtem félholtan – pedig már két napja szedem a homeopátiás gyógyszert utazási rosszullét ellen!”, és újra rá kellett jönnöm, hogy a homeopátia csak azoknak használ, akik valóban hisznek benne. Azt hiszem, én nem tartozom közéjük, legalábbis nehezen tudtam elképzelni, amikor Mogyoród környékén az első teli tasakkal egy pihenőhely kukájához vánszorogtam.

Utunk hátralévő része további zavartalan szendergéssel, illetve zavaros hányással telt (a kislányom részéről az egyik, jómagam részéről a másik). Hazaérkezve a szüleim helyett a jó öreg WC kagylót öleltem elsőként magamhoz, és bele se mertem gondolni, hogy innen valahogyan még vissza is kell majd jutni! „Nem volt a gyerekkel semmi gond – nézett rám a bátyám kissé vádló pillantással, miután kivánszorogtam a fürdőszobából, majd hozzátette: - az anyukája példát vehetne róla...”

Nos, igen. Igyekezni fogok. És egyúttal azt is megtanultam, hogy nem illik a bajokért már jó előre a kicsit okolni.