Így kezeld a dackorszakot!

Mondd, meddig tart?

Oké, látom, belül vagy. Most, hogy ismeretlenül is sorstársak lettünk, be kell vallanom valamit. Halványlilám sincs a dackorszak kezelési módjáról. De húsz év múlva biztosan okosabb leszek, és csípőből osztom majd a jobbnál jobb tippeket az akkori kismamáknak. Addig pedig próbálok higgadt anyafej maradni, bár a lányom igen nagy erőket mozgósít ennek az ellenkezőjéért. A leírások szerint egyébként alig több mint fél évet kell kibírnom, hároméves korra ugyanis lezajlik ez a természetes önállósodási folyamat. Ennek valamelyest ellentmond, hogy ismerősöm 13 éves lánya is a dac jeleit mutatja, sőt a férjem szerint én (32) a mai napig dackorszakomat élem. Próbáltam meggyőzni, hogy nincs igaza, amire csak annyit mondott: „Hát ez az!” Nos, igen, ez az. Amikor nem tudok olyat mondani, amivel a gyerekem egyet értene. Még akkor sem, ha történetesen épp a kedvében akarok járni. Ha belegondolok, hogy már bő 1 évvel ezelőtt is azt hittem, a dackorszak kellős közepén vagyunk! Sőt azt is, hogy megtaláltam az ellenszert! Pffff! Nem találtam meg, pedig elolvastam jó néhány vonatkozó szakirodalmat. Merítettem is belőlük olyan gyöngyszemeket, mint a tereljük el a figyelmét, hagyjuk magára, őrizzük meg a hidegvérünket, fröcsköljük szembe hideg vízzel, magyarázzuk el neki, hogy úgysem éri el a célját, illetve ennek ellenkezője: engedjünk neki, „előbb szabadulunk”. Lássuk sorban, hogyan „váltak be” nálunk az iménti jó tanácsok!

Tereld el a figyelmét!

Vannak szerencsések, akiket csak hébe-hóba ér utol a dac. Nem is értem a panaszaikat, ámbár tény és való: kényelmes, jól működő életben jobban feltűnik egy percnyi nyűg, mint kínlódás közepette egy rövidke kis öröm. Mi ez utóbbi csapatba tartozunk, fenntartva persze azt az alapelvet, hogy a gyereknevelésben még a legnehezebb pillanatok is szépséggel vannak átitatva. És mégis. Raszta frizurához hasonló csomókba ugrik az agyam, amikor indulás előtt két perccel Panna közli, hogy inkább maradjunk itthon. Mert: éhes, szomjas, álmos, fázik, melege van, sőt az is lehet, hogy a kedvenc rajzfilmje kezdődik éppen, de gonosz, rosszindulatú anyja még arra sem képes, hogy bekapcsolja neki a tévét. Kezdem hát a sort, először is elterelem a figyelmét, illetve próbálok kedvet csinálni a kimozduláshoz. „Hű, mekkora leveleket növesztettek a fák! Jé, itt megy óvodáscsoport! Az egyik kislánynak kiskutyás pulcsija van…” A szakirodalom szerint a gyerekemnek ekkorra rég úton kéne lennie. Panna más egy kicsit. Behúzódik egy sarokba, és sírva üvölti: „Neeem jáááátooom a gyejekekeeet, és a jevejeket seeeeem! Meeeejt itt vagyoook! A szobábaaaaan! És innen nem játszanak a jevejeeeek!” Ez a része egyébként még vicces is, de nagyon kell vigyáznom, hogy ne nevessek. Az ugyanis nagy sértés egy dacos gyerekre nézve, ami további dacreakciók sorozatát váltja ki. Csak óvatosan!

A türelem rózsát terem?

Második pont: megőrzöm a hidegvéremet. Meg én! Nem, nem számít, hogy időpontunk van az ügyintézőnél, hogy borul a napunk, hogy megázunk, ha nem indulunk el azonnal. Mindent a gyerekért! Nyugodt vagyok. Komolyan veszem a lányomat, a szemébe nézve elmagyarázom neki, hogy márpedig menni kell, ha a fene fenét eszik, akkor is. Okos nagylány, figyelmesen végighallgat, még a sírást is félbehagyja. „Akkor indulhatunk?” „Neeeeem indujuuuunk! Mejt én síjooook! És máj vizes jett a juhááááám! Vagyis könnnyeeeees!” Annyiszor vágytam rá, hogy elmondja, amit gondol! Felelőtlen vágyakozás volt önmagamra nézve. Ma már nemcsak a gondolatait, de azok foszlányait is közzé teszi. No, de mindennek van határa, így az én türelmemnek is. Indulunk. Akarom mondani: indulok! Előhúzom tarsolyomból a hármas számú dackezelési módszert, és magára hagyom a gyereket. „Megértem, hogy nincs kedved jönni, de nekem mennem kell. Elindítsam addig Many mestert, vagy inkább zenét hallgatnál?” Csak halkan jegyzem meg, hogy a szememben ez a módszer már kimeríti a gyermekbántalmazás fogalmát. Igen, élek vele néha, mert hatékony (néha), de a szívem szakad meg, amikor látom az arcocskájára fagyni a sírást. Egy szempillantás alatt változik hisztis koboldból kötelességtudó kisgyerekké: „Mégis inkább.” – közli, és öltözködni kezd. Győztem! Vagy mégsem? Az ajtóban állva újra kibújik belőle a makacs.

Hideg vizet a dacosra!

„Gyere, gyere, indulunk!” – nógatom félig viccesen, félig raszta idegekkel. „Nem.” - feleli, és vissza is fordul. Szeretnék ilyenkor belelátni a fejébe. Szeretném megtudni, mi megy végbe benne, mi vezérli. Nemcsak nemet mond, de sír is, ahogy a torkán kifér, pedig erre igazán nincs oka: egyelőre mégis ő áll nyerő pozícióban. „Önts az arcába egy pohár hideg vizet!” – villan be a jó tanács, és be is fordulok azon nyomban a fürdőszobába. A hideg víz jó, lecsillapít. Engem mindenképp. „Dehogy öntöm le vízzel” – visszakozok, és idegenül bámulok a tükörbe. Az én gyerekem! Az én kicsi kincsem, a szemem fénye, akkor is, ha ilyen artikulálatlanul üvölt, akkor is, ha ma megint nem intézek el egyetlen hivatalos ügyet sem! Azért vagyok Gyes-en, hogy időm legyen rá! Életbe lép az utolsó szabály: ráhagyom. Bemegyek, de nem szólok hozzá, csak csendben átöltözöm, és ülök. Ülök tovább szótlanul, már nem is gondolkodom az egészen. „Itt vagyok, a tiéd vagyok” – üzenem neki, és lassan elér hozzá az üzenet. Abbahagyja a sírást, közelebb jön, az ölembe bújik. „- Megnyugodtál? – kérdezem. - Még nem!” – súgja, és még mélyebbre bújik. Ezt elismételjük párszor, egészen addig, míg rám nem nevet: „Most már megnyugodtam!”

A fenti sorok egyfajta dacos viselkedést mutattak be. Egyet, a napi több tízből. Mert az induláshoz hasonlóan zajlik nálunk az érkezés, a felkelés, a lefekvés, az evés, az ivás, az öltözködés… Nincs az a kérdés, amire a lányom szótárában ne passzolna a „nem” szócska. Nem kellene ilyet írnom, de néha tényleg idegesít. Ez az igazság. Néha rákiabálok, néha azt hazudom, hogy egyedül hagyom, ha sokat ellenkezik, néha erőfölényt alkalmazok, és kényszerítem, néha ráhagyom, és alul maradok. Bárhogy döntök is, este legtöbbször lelkifurdalással bámulok a sötétbe. Dacos gyerekek dacos szülei (mert mi mások volnánk mi is, akik a „frontvonalon” szentül hisszük az igazunkat?), megoldást kerestek a problémára? Azt hiszem, nincs megoldás. A dackorszakot túl kell élni. Addig is, nyugodtan bámuljátok meg mások dacos gyerekeit! Egész biztosan azt érzitek majd, hogy a tiétek nem is olyan szörnyű…