Itt repül a kismadár!

Babafotó

A mai csemeték szinte már a szülőszobában hozzászoknak a vakuk villanásához. Sőt, Panna lányunk egy ideje ki is veszi a kezünkből a gépet, és önfeledten fotózgat a vak világba. A fényképezés tehát önmagában nem nagy dolog, azzá válik azonban, ha apa helyett egy igazi fotós bácsi áll (ül, fekszik, cigánykerekezik…) a fényképezőgép túloldalán. Melyik édesanya ne vágyna rá, hogy igazán értő szemek hozzák ki a legtöbbet imádott kisbabájából? Úgy féléves korában mi is felkerestünk Pannával egy fotóstúdiót, hogy megérdeklődjük, miképpen készíttethetnénk egy bájos fotósorozatot róla. Olyasmire gondoltunk, mint a képeslapokon macibőrben pózoló csecsemők, akiknek láttán a világ összes 16 éves kamaszlánya elhatározza, hogy hármas ikreket akar, mielőbb. Mivel azonban Panna csillapíthatatlan visításba kezdett, amint átléptük a stúdió küszöbét, a fényképész hölgy finoman, de határozottan javasolta, hogy ne akarjuk mi ezt a gyereket fotóztatni. „Majd, ha ő is akarja.” – vigasztalt a szakember, és én lélekben beletörődtem, hogy legközelebb az érettségi tablóra készül majd profi kép a lányomról. Nemrég azonban eljutott hozzám egy magazin felhívása, melynek végén ez állt: „Sok szép, színes fotóval…” Elgondolkodtam (kicsit el is ábrándoztam), és arra jutottam, hogy ideje lenne egy újabb kísérletet tenni Panna mosolyának professzionális szinten történő megörökítésére. Fizetni ugyan még mindig nem mernék ilyesmiért (nem is lenne miből), de egy ingyen fotózást bevállalnék. Ha mégsem sikerül úgy, ahogy elképzeltem, legfeljebb majd azt mondom: „Ügyetlen volt a fotós.”

Csak nyugalom!

Az igazat megvallva: csöppet sem bíztam abban, hogy a történetemet beválasztják a magazinban megjelenő sztorik közé, de azért bepróbálkoztam. Profi fotókért mindent – de ennyit mindenképp! Megírtam a cikket, elküldtem, majd elfelejtettem. Pár nap múlva jött az értesítés: egyike vagyok azoknak, akik helyet kapnak a lapban, készülhetünk hát a kislányommal a fotózásra. Örültem, izgultam, de igyekeztem lazára venni a „figurát”, már csak azért is, nehogy Pannát összezavarjam a napi rutin megbontásával. Voltak halvány elképzeléseim arról, hogy milyen ruhát adok majd a gyerekre, mit veszek fel én, és miképpen osztom be az időmet, hogy kellően ragyogjunk mi, és a lakás egyaránt. Időnként kissé elbizonytalanodtam Panna együttműködésre való hajlandóságát illetően, de mindannyiszor sikerült elhessegetnem a negatív gondolatokat nagymamám jól bevált szavaival: „Majd lesz valahogy!”

A „ceremónia” előtt két nappal még a szokásos káosz uralkodott az otthonunkban, mentségemre legyen mondva, hogy fogalmam sem volt a fotózás időpontjáról. A „majd lesz valahogy” mellé csupán annyi információ állt még a rendelkezésemre, hogy „majd lesz valamikor”. A pontos dátumot tehát két nappal előbb tudtam meg, amikor maga a fotós hívott telefonon, hogy egyeztessük a részleteket. Megkönnyebbültem. Fényképészünk ugyanis már-már zavarba ejtően rugalmasnak és megértőnek bizonyult. Úgy hittem, nem vagyok egy bonyolult eset, ám ez a feltételezésem önmagam előtt dőlt romba leghamarabb. A „Melyik napon menjek?” kérdésre sikerült felsorolnom a hét összes napját, a „Hány óra körül?”-re pedig kijelöltem egy nagyjából nyolc órás intervallumot. De a fotós birkatürelemmel lavírozott a dátumok között, míg végül megtaláltuk a mindkettőnk számára ideális napot, és órát. Időközben azt is elmondta, hogy van egy 2.5 éves kisfia, tehát pontosan tudja, mit jelent, ha egy gyermek éhes, álmos, fél, vagyis ismeri az összes nehezítő körülményt. Jó volt ezt hallani.

SOS, Mama!

A nagy nap előestéjén korábban sosem tapasztalt káosz, sőt káoszhegyek csúcsain ücsörögtünk a férjemmel tanácstalanul. A takarítás rendbontásba fulladt, lazaságom görcsös merevségre váltott, az utolsó pillanatban rájöttem, hogy a lakásunk ronda, kopár, idejétmúlt, csakúgy, mint én magam, a lányunk pedig a pillanat törtrészéig sem képes egy helyben maradni. Elkeseredetten hívtuk a Mamát, hogy legyen szíves, jöjjön másnap, és vegye kezelésbe az unokáját, különben itt nem lesz semmiféle fotózás. A Mama persze jött, mert a nagymamák ilyenek. Új erőre kaptam, időt és energiát pontosan beosztottam, hiszen tudtam, hogy 2 órakor az otthonunk átmenetileg fotóstúdióvá változik. Pechemre, Panna is új erőre kapott. Mire egy tárgyat eltettem, ő elővett három másikat. Ahol felporszívóztam, ott kiborított egy doboz apró hulladékot. A felmosásomat utántörölte tenyérrel, mindeközben pedig egyfolytában enni, inni, szopni kért, a változatosság kedvéért közbeiktatva néhány hiszti rohamot. „Ettől a gyerektől semmit nem lehet csinálni!” – fakadt ki egyszer csak a Mama, mire bennem megfogalmazódott a költői kérdés: „Mit hittél, miért hívtalak ide?”. Utolsó mentsváram a déli alvás volt, ami nagyjából 1.5-2 órán át szokott tartani. Általában. De nem akkor, amikor anya láthatóan izgatott. Panna aznap úgy döntött, 20 perc alatt is képes kipihenni magát.

Itt repül a kismadár!

Nos, nem ez volt életem leglazább napja, de kettőre sikerült összekapni a családot. Úgy éreztem magam, mint kislánykoromban, amikor húsvéthétfőn a locsolókat vártam. Ültem „ünneplőben”, gyönyörködtem a tiszta lakásban (és bájos kislányomban), időnként rászóltam a férjemre, hogy ne gyűrje az ingjét, ne morzsázzon, és vigyázzon az ágytakaróra, közben pedig számoltam a perceket. Mintegy másfél órás késés után, csúcsra járatott GPS-szel megérkezett a fotós bácsi. „20 perc, és itt sem vagyok!” – mentegetőzött a késés miatt, hiszen akkor még nem ismerte Pannát. Rövidesen azonban sor került a megismerkedésre. Gyors terepszemle után kezdődhetett a munka. Akarom mondani: kezdődhetett volna, ha Panna nem dönt úgy, hogy mára elég volt a fotózásból. Hiába pózoltunk mi, szülők, bárgyú vigyorral az arcunkon („Lazábban!”), akiről az egész szólt, rendre a hátát fordította a fényképezőgép felé. Néhány perc után hajlottam rá, hogy mégis kiegyezzek a 16 év múlva esedékes érettségi tablóképekkel, és megköszönjem fotósunknak, hogy idefáradt a semmiért, de akkor megbizonyosodtam róla, hogy valóban gyakorló apukával állunk szemben. „Gyere, megmutatom a gépemet!” – hívta a fotós bácsi lányunkat egy kis barátkozásra, csöppet sem féltve a vélhetően nem két filléres masinát. A közös kattintgatástól lassan megtört a jég, és a kis fotómodell boldogan tett eleget mindenféle utasításnak. „Nézz rám! Hozd ide a macidat! Told ide a babakocsit! Fordulj vissza! Egy szép mosolyt!” – százával készültek a szebbnél szebb fotók a szemünk fényéről. Úgy éreztem: megérte! Megérte a felhívásra jelentkezni, cikket írni, lóhalálában takarítani. Láttam lelki szemeim előtt a fotókönyvet, melyet majd a szerkesztek, a közösségi oldalakat, ahová felteszem a képeket, hogy boldog-boldogtalan irigykedve csorgassa a nyálát: „Hű, micsoda képek! Milyen gyönyörű gyermek!” A sors (és a fotós bácsi) azonban úgy akarta, hogy egyelőre csak én csorgassam a nyálam. Fotókat ugyanis eddig csak a már megjelent magazinban láttam (Tényleg jók!), és továbbra is csak álmodozom arról, hogy egyszer majd kapok közülük néhányat. De, ha nem így lesz, akkor is megérte! Ezek után sokkal nyugodtabban készülök majd a tablókép készítésre. Addig viszont a gyerekemet csak az apja fotózza!