Játszótér újratöltve

Csak a játszótér!

Aki most netalán azzal jönne, hogy minek megyek, ha annyira utálom, annak álljon itt egy (számomra is) megdöbbentő tény: a lányom imádja! Úgy látszik, engem annak idején rosszul szocializáltak (vagy tán sehogy se), mert minimális igényem sincs arra, hogy naponta új arcokat lássak magam körül, pláne, hogy ezt egy nagy, közös, belvárosi „legelőn” tegyem. Van néhány kialakított és jól bejáratott kapcsolatom (rokoni szálak, barátságok, ismeretségek, formális és informális viszonyok), melyekkel remekül elvagyok, a pihenőidőmet pedig szeretem az otthonomban, de legalábbis családi körben tölteni. És tessék! Itt van ez a 2,5 éves „kolbásztöltelék” (apja után szabadon), aki valóságos depresszióba esik, ha valamilyen oknál fogva nem kapja meg a napi öt új ismeretség dózisát. Vannak homokozó játékai, van kismotorja, vagány biciklije, szélforgója, a Mamánál saját kis játszótere, de ő mindezt csak egyféleképpen tudja használni: ha megoszthatja más, idegen gyerekekkel. Lehetőleg minél többel. Kész kis önfegyelmező tréning számomra a játszótéri órák elviselése. Persze én is örülök, ha a gyerekem örül, ha ragyog az arcocskája, mert más gyerekek vannak körötte. Mégis ellentétes az elmúlt 30 évben belém ivódott gyakorlattal az, hogy ismeretleneket szólítsunk le a játszótéren, elkunyerálva a – miénkhez kísértetiesen hasonlító – játékaikat, vagy felajánlva nekik a sajátunkat. Márpedig a lányom ezt csinálja, és nem tudom, mit kezdjek a viselkedésével. Szép, szép, ha vannak kis barátai, na de a homokozó szélén unott fejjel üldögélő apukához odamenni, hogy ugyan, próbálja már ki a homokmalmunkat, mert az micsoda klassz szerkezet…! Rémes.

Bájcsevej és homoktorta

Ilyenkor persze jön a bájvigyor, meg a kényszerbeszélgetés. Van abban valami kabaréba illő, amikor mi, panellakó harmincasok, 90 centis törpéink tövében szidjuk, vagy dicsérjük az időjárást, a szomszéd homokozóban turkáló Benőkét, a nemtörődöm gyerekorvosokat, vagy az éppen aktuális politikai rendszert. És ásunk. És sütünk. Repülőket, dínókat, fagylaltokat, emeletes homoktortákat. És kóstolunk, és állítjuk, hogy finomabb homokot soha az életben nem ettünk. És a gyerek boldog, mi pedig azt gondoljuk: de jó, hogy mégsem fosztottuk meg ettől! Kivéve, amikor az unott arcú apuka/anyuka semmit sem mond, és semmit sem kérdez. A cselekmény akkor se más, éppen csak szótlanul ásunk, szótlanul sütünk, szótlanul kóstolunk. Na, ettől rosszabbat elképzelni sem tudok! Tudom, le kéne tojni magasról. Mégis egyre az jár a fejemben: zavarjuk, utálja, hogy itt vagyunk, azon töpreng, hogy ő áll odébb pereputtyostul, ha nem tágítunk. És a gyerekem, aki a szüleitől egész biztosan nem örökölhette társaságkedvelő beállítottságát, csak kínálja a mogorva apukát/anyukát/nagyszülőt, egyre csak vele akar játszani, és maradandó lelki károkat szenved, ha nem énekelheti el neki, a „Süssünk, süssünk valamit” kezdetű szuper-sikerszámot. Kedves gyermekpszichológusok! Mit tesz ilyenkor egy jó szülő? Én finoman elterelem a gyerekem figyelmét, megtoldva egy „Hagyd a nénit, ne zavard most!” utasítással, ami egyrészt nem szokott eredményre vezetni, másrészt Panna nem érti, miért lenne zavaró, ha ő énekel?

A begyűjtő, a szabadon hagyó és a győztes

A játszótéren háromféle szülővel találkoztam eddig. Van egyszer az a típus, aki visz magával egy zsákra való játékot, azokat kellő helyen és időben előveszi, majd továbbhaladás esetén begyűjti, és vonszolja maga után órákon át. Van a második kategória, aki a zsák játék tekintetében megegyezik az elsővel. A különbség csupán annyi, hogy minden marad a kiborítás helyszínén, egész nap is akár. Az játszik a játékokkal, aki akar, s este, hazainduláskor történik meg a begyűjtés. (Ha még van mit begyűjteni, ugyebár.) A harmadik típus az, aki a játszótérre a gyereken kívül semmit nem visz, őt az első homokozónál leteszi, leül egy padra, és este újra magához veszi értékét. Nem titok: én a begyűjtő csoportba tartozom. Habár nem drága holmikról van szó, mégsem bírom elviselni, hogy a tárgyainkat gazdátlanul hátrahagyva, a játszótér távoli pontjára vonuljak. Ez lehet irigység, vagy a magántulajdon eltúlzott védelme, de nevezhetjük előrelátóságnak is, hiszen pontosan tudom, hogy ha bármi elvész, jó darabig nem tudjuk majd pótolni. Az ideális megoldás valahol a három között lehet, még nem sikerült rátalálnom, hogy pontosan hol. A begyűjtő gyereke (vagyis az enyém) kizárólag a más játékaival akar játszani. A szabadon hagyó gyereke se a sajátjával, se a máséval nem játszik, inkább „virágról virágra száll”, azaz egyik játéktól a másikig jár, s tulajdonképpen sétával tölti a játszótéren az időt. Az a gyerek pedig, aki játék nélkül érkezett, nos tapasztalataim szerint, ő a legsikeresebb. Mindenkitől kap ezt-azt, s ha kellő intenzitással hisztizik, búcsúzáskor még örökbe is megszerezhet valamit.

Játszótéri játék

A játszótéri játékok természetesen közösek, mindenki játszhat mindennel. Jó lenne azonban, ha a szülők tisztáznák gyerekeikkel a „játszótéri játék” fogalmát. Abba már beletörődtem, hogy a beépített hinta, mászóka és csúszda mellett a homokba kiszórt játékaink is a közösbe tartoznak, s az viszi őket, aki éppen szemet vet rájuk. Azt azonban valószínűleg sosem fogom megemészteni, hogy számunkra ismeretlen gyerekek a szatyrunkba úgy nyúlnak be, mint a saját, otthoni játékos polcukra, és kérdezés nélkül tűnnek el a gyerekem játékaival. Bizonyára nehéz megtanítani egy gyerekkel azt a két mondatot, hogy „Szia! Játszhatok a játékaiddal?”, bár nekem sikerült, és nem is kellett vért izzadnom érte. Ugyanakkor magam sem értem, mit várok, ha a sosem látott anyuka köszönés, kérés, kérdés nélkül ülteti rá a tőlünk egy méterre lévő biciklinkre a kisfiát, s tesz vele egy kört. Tényleg minden közös, ami a játszótéren van? Én más elvek szerint működöm, és ezekhez az elvekhez próbálok is ragaszkodni. A játszótér egyébként egy eleven, állandóan pulzáló, színes szociális tanulmány. Van itt minden, ami szem-szájnak ingere, de főleg olyan, ami nem. Magára hagyott totyogó, energiaitalt szopogató tízéves, fészekhintában pettingelő kamasz, hajléktalan, és persze vannak normális életvitelt folytató átlagemberek is. Húsz méterről kiszúrjuk egymást, és időnként összenézünk: „Úristen…!”