Kánikula és kisbaba a panelban

A nyár szerelmese

Miért is vagyok a nyár szerelmese? Az első ok még valahol a gyermekkoromban keresendő, amikor a legmelegebb hónapok egyet jelentettek az édes semmittevéssel. Ezek az idők ugyan már régen elmúltak, én mégis figyelemmel kísérem az iskolai szorgalmi időszak kezdetét és végét, a nyári szünetnek pedig a mai napig úgy örülök, mintha valami közöm lenne hozzá. Bár szeretek aludni, legalább ilyen szívesen kelek hajnalban (no persze, szigorúan önszántamból!), hogy részese lehessek a csodálatos napkeltének. Nincs is annál szebb, erőt adóbb, mint belenézni a hideg-sárgán zuhogó hajnali napfénybe, nagyot lélegezni a harmat illatából és beleveszni a távolban trillázó sárgarigó hangjába. Mindezen kívül szeretem még a tücsökzenés estéket, a csillaghullásos éjjeleket, a pántos topokat, a papírvékony papucsokat, a nyaralást, a hirtelen támadó langyos záport, és mindent, ami valamilyen módon köthető a nyárhoz. Imádom a nyarat!

Hajnali gondolatok

Mégse lehetetlen, hogy idén hűtlen leszek, és átpártolok az őszhöz, vagy a tavaszhoz. (a tél kizárva!) A nyár ugyanis mindenütt jó, de panelben borzasztó! Halmozottan igaz ez, ha az ember még egy kisgyerekkel is rendelkezik. Ebben az esetben ugyanis némi átalakuláson megy keresztül a romantikus nyári ábrándkép.

A hajnali napfény ugyan így is bezuhog a szobába, szidom is magam ilyenkor, amiért este nem engedtem lejjebb a redőnyt. Ezektől az első sugaraktól tudniillik nem csak én kapok erőre, hanem a kislányom is. Hajnal négy körül el tudok képzelni másmilyen relaxációs programot is, mint amikor a kis női betyár (apja után szabadon) négykézláb állva előre-hátra himbálózva sikítozik az ágyban. Ilyesfélén kezdődhet a nap egy farkasverem előtt, na de ez itt egy panel, kérem szépen! Úgyhogy fogom magam, súlytalan üzemmódra kapcsolok (ami annyit tesz, hogy megpróbálok lelebegni az ágyról), és óvatosan elsötétítem a szobát. Ezután visszaosonok az ágyba, ahol már eltorzult arccal csapkodja magát jobbra-balra a kicsinyem, ami sajátos babanyelvén azt jelenti: „Anya! Hogy hagyhattál itt fél percre?! Legalább a cicidet akasztottad volna le, ha már ilyen szívtelenül magamra hagytál!” Nincs mese, itt üstöllést szoptatni kell, ezt kívánja mindannyiunk, de leginkább a szomszédok érdeke. Az én drága kincsem úgy szorítja magához tíz körömmel (szó szerint!) a mellemet, mintha jogos tulajdona lenne, amit csak kölcsönadott nekem, de már azt is megbánta.

Ébresztő!

Ezután nyerünk még néhány nyugodt órát. A sárgarigó jellegzetes trillája itt a panelben kevéssé érvényesül. Van viszont helyette (szintén jellegzetes) konténerszállító teherautó zörgés, úgy hét körül. Nem veszem zokon az ébresztőt, úgyis ideje hermetikusan lezárni a lakás keleti oldalát, a Nap ugyanis már ezen a kora reggeli órán is forrón tüzel. Sebaj, ilyenkor ébredés után úgyis átköltözünk a nyugati oldalra, ott zajlanak fontos nappali tevékenységeink, mint például az evés, a játék, a munka és hasonlók. Igyekszünk mielőbb összekapni magunkat (én igyekszem, a kislányom méltatlankodik), hogy még elcsípjünk a parkban némi harmatot, mielőtt végleg kitikkad a föld. Nem sikerül. Mire leérünk, már tombol a kánikula, de szerencsére lélegezni még lehet. Teszünk egy rövid bevásárló körutat, meglátogatjuk apát a munkahelyén, hazafelé leparkolunk kicsit a játszótéren, majd fél 11 körül ész nélkül rohanunk be a lakásba. A Nap akkorra már úgy éget, hogy érzem a saját pörkölt bőr szagomat – nem kellemes és pláne nem egészséges.

Átható panelszag

Idestova öt éve élek panelban, de még mindig meg tud lepni, hogy a kellemes hűvös, amit induláskor a lakásban hagytunk, hogyan változik át hazaérkezésünkre langyos, 2 hetes kelkáposztaszaggá, mindennemű szellőztetés ellenére. Vagy csak nekem tűnik úgy, hogy igenis létezik panelszag, ez pedig nagyon hasonlít a büdös kelkáposztára? Azt hiszem, a gyerek is érez valamit, mert ettől kezdve nincs egy nyugodt pillanata. Nem is tudom, hogy vetkőztessem meztelenre, adjak rá egy vékony bodyt, vagy maradjunk egy lenge kis blúznál? A body mellett döntök (mégse legyen kint a dereka), persze üvölt, ahogy ráadom és centiméterenként elakad a ruha az izzadt kis testén.

Egy darabig még kitartunk. Énekelünk, játszunk, ebédelünk, előkerül egy mese is, de a délutáni alvás sehogyan sem akar összejönni. Anya fejéből végül kipattan az isteni szikra: ha nekem jót tesz ilyenkor egy zuhany, nyilván a gyerek se tiltakozna ellene. Nosza, hamar elő a babakádat, vizet bele, csapunk egy rendkívüli pancsolást! „Ugye, cicám, milyen finom a vizecske?”  „Nem, anya, utálom! Mi ütött beléd, hiszen még nincs este!” No, igen. A nagy lelkesedésben azt elfelejtetem bekalkulálni, hogy a kicsimnek határozott elképzelései vannak a napszakokról: a reggel az, amikor felkelünk, a dél az, amikor pürét eszünk, este, amikor fürdünk, éjjel pedig alszunk. Meglehetősen rosszul tolerálja, ha kivételesen felcseréltem a jól bejáratott menetrendünket.

Délutáni szieszta

Hatalmas hisztivel végre sikerül elaltatnom, ő most nyugodt, kisimul az arca, öröm nézni, ahogy pihen. Én viszont, azt hiszem, meg fogok párolódni, szinte sípol a tüdőm a forróságtól. A hőmérő 30 fokot mutat, ablakot már egyik oldalon se lehet nyitni, mert csak a forróság ömlene be rajta. Nem tudom, lehet-e rosszabb, úgy érzem lassan, de magabiztosan elborít a depresszió. De fel a fejjel, hiszen ez csak a nyár, amit imádok! És igen, lehet rosszabb, volt is már! Nyári éjjel, panelház 11. emelete, 36 fok, hajnal kettőkor erkélyen ácsorgás, várva, hogy szél támad, vagy megfulladok. Azt is kibírtam és ehhez képest a mostani ötödik emelet, zöldövezetben, oázisnak tűnik a sivatag közepén.

Nyilván sokan nem bírják a meleget, mert a mentők tízpercenként szirénáznak (máskor olyan megnyugtató, hogy a szomszédban van a mentő-és tűzoltóállomás…), a gyerek minden vonulásra felsír. Már nem olyan pihentető az álma, megmarad a ránc a pihés kis homlokán. „Mekkorát aludtál, kincsem!” – próbálom elhitetni vele, hogy kipihente magát, de nem lehet becsapni. Nyűgös, fáradt, gyűrött a szép babaarca. Várunk még, majd öt óra után újra lemegyünk egy kicsit. Ott legalább a szél lengedez. Vagy nem. A játszótéren a fű rég kisült, mégis egymást éri rajta gyerek, felnőtt. Ki pléden heverészik, ki utolsó leheletéig nyikorgatja a hintát, megint mások bicikliznek körbe-körbe. Szemlátomást derűsek és elégedettek. Nem értem, hogy bírják ezt! Csak az én kényes szervezetem gyűlöli így a panelt, meg ami vele jár? Csak engem borít ki, hogy nincs egy normális hely, ahová elvonulhatnék a gyerekemmel a hőség elől? Ó, de jó lenne most a Balaton parton, vagy legalább valamelyik nagymamánál hűsölni a kertben! Kertes házat akarok! MOST!

Minden jó, ha a vége jó!

Persze elmúlik a nap, ahogy az már lenni szokott. Este tíz körül végre belibeg az első hűvös szellő az ablakon. Az idővel együtt én is megenyhülök, már bánom, hogy olyan ingerült voltam déltájt. Örülök, hogy egyáltalán van, hol lakjunk! A kisbabám szuszog mellettem, már mélyen alszik, végre nem gyöngyözik közben a homloka! Ha nappal hőség van is, éjjel azért tud aludni.

Hirtelen egy rács csörömpölése veri fel az éjszaka csendjét, majd velőt rázó sikoly követi a zajt: „GÓÓÓÓÓL!” Hát igen. Kánikulában focizni is csak éjszaka lehet. De miért épp itt?! És miért épp a kerítéshez rugdalva azt az átkozott labdát?! Reményvesztetten nézek a férjemre: „Apa! Mit is mondtál, mikor költözünk kertes házba…?”