Kincs, ami nincs

A világ nem elég

Valahol két év és 25 hónapos kor között a gyerekek birtoklási vágya ugrásszerűen megnő. Míg azelőtt tökéletesen megelégszenek azzal, amijük van, egy szép napon úgy érzik, szükségük van az egész világra. Sajnos (bár nevelési szempontból talán épp szerencsére), sosem engedhettük meg magunknak, hogy játékokkal halmozzuk el a lányunkat. Egy-egy ünnep alkalmával ismerőseim kérdőívet töltetnek ki a rokonsággal, nehogy véletlenül duplán-triplán kapja meg a kis ünnepelt ugyanazt az ajándékot, karácsony előtt pedig valóságos „stipi-stopi” megy a családoknál: ki milyen meglepetést vásároljon. Nem így nálunk. Mi mai napig tételesen fel tudjuk sorolni, mit, mikor és kitől kapott a gyerek – lévén, hogy egy kezemen meg tudom számolni az újonnan vett játékokat. Mielőtt bárki elszörnyedne, vagy sajnálkozni kezdene, meg kell mondjam, hogy ettől függetlenül Panna sosem szenvedett hiányt semmiben, sőt, úgy igazán nem is érdekelték a gyári játszótárgyak. Tökéletesen boldog volt a főzőkanalakkal, műanyag edényekkel, útszélen gyűjtött kavicsokkal és faágakkal. A drága pénzen vett babakellékek csak ideig-óráig érdekelték, jellemzően a játéksarok mélyén végezték már néhány nap után. Örültünk is apával nagyon, hogy ilyen kisköltségvetésű a mi gyerekünk.

Barbie-t, meg pónit!

Telt-múlt az idő, Panna „csúnyán” az öregedés útjára lépett, vagyis betöltötte a második életévét. És akkor hirtelen minden megváltozott… A mesecsatornán unalomig reklámozott, torz testű Barbie láttán elszántan közölte: „Ilyen Barbiet akarok!” Eszembe jutott sanyarú gyerekkorom, amikor az egész óvoda, de még az óvónéni is Moncsicsi pólóban feszített, oldalán Moncsicsi táskával, melynek zipzárján igazi Moncsicsi figura lógott, és persze az ötórai teáját minden kisóvodás Moncsicsi készletből fogyasztotta el. Mindenki, kivéve engem, nekem ugyanis egy darab, selejtes Moncsicsit sem vettek a szüleim. Tudtam, hogy a történelem nem ismételheti meg önmagát, nem engedhetem, hogy Panna ne kapja meg áhított torz Barbie-ját. „Veszünk neked, kicsikém!” – biztosítottam róla, és a következő reklámblokk során alaposan megfigyeltem, melyik kis szörnyet is kell beszereznem. Ám ekkor váratlan dolog történt: Panna a képernyőn látható pici pónira mutatott: „Ilyen pónit akarok!” Affene! „Nem Barbiet?” „- Barbiet!” „- Barbiet, vagy pónit?” „- Barbiet, meg pónit!” Aha, szóval így állunk! Ezt követően élelmes kislányom nagyjából mindent szeretett volna magáénak tudni, amit csak meglátott. Egy reggel például a szélesre tárt mosogatószekrény előtt találtam, s a kérdésemre, hogy mégis, mit keres a tisztítószerek és szivacsok között, egy cégvezető öntudatosságával felelte: „Az új Max San-t!”

Minden gyerek lakjon jól!

Van-e szívszorítóbb érzés annál, ha egy szülő valamilyen ételféleséget nem tud megadni a gyerekének? Aligha, de én lassan kezdek immunis lenni az „éhező” gyerekem látványára. A „kincs, ami nincs” problémakör másik, egyben sokkal idegtépőbb változata ugyanis, amikor Panna olyan ételt kér, ami épp nem található meg a háztartásunkban. Előbb természetesen kioldalog a konyhába, kinyitja a hűtőajtót, benéz a szekrényekbe, egyszóval feltérképezi a terepet, majd végül megnevezi azt, amivel biztosan nem találkozott. Ha például van itthon túró rudi, akkor ő krémtúrót kér, ha sonkát talál a hűtőben, akkor valószínűleg párizsira lesz éhes, ha borsólevest főzök, babot enne, ha zsemlével kapja a szendvicset, kiflit óhajt, és így tovább. Válogatott kínzásainak része, ha a kedvenc ételét elébe téve fintorogva elfordul a tányértól, és közli: „Inkább valami mást!” Mentségére legyen mondva, hogy válogatóssága egyszerre jelent meg a rota vírussal, azelőtt kifogástalan étvággyal habzsolt be bármit. Mostanában azonban igyekszem mindenféle földi jóval megpakolni a hűtőszekrényt, nehogy véletlenül pont azt ne tudjam feltálalni, amit a kislányom megkíván. Csak akkor borul el kissé az agyam, amikor a „Sajt van?” kérdésre a nevezett tejtermékkel felvértezve állok csemetém elé, amire ő hanyagul annyit mond: „Most nem kérek.”

Egy cipőben járunk

A vágyott dolgok sora tehát végtelen hosszúságú, de mégiscsak önmagát múlta felül Panna az elmúlt héten, amikor betértünk egy cipőboltba, hogy tavaszi lábbelit vásároljunk neki. Vevők jöttek-mentek, mi csak próbálgattuk rendületlenül az egytől-egyig szépséges kiscipőket. Mintegy félórás tanakodás után, Panna ujjacskája rábökött az egyik bordó, hímzett virágmintás cipőre: „Ezt választom!” Feltettem még az ilyenkor szokásos kérdéseket: „Nem szorít? Nem nagy? Könnyen tudsz lépni benne? Biztos, hogy tetszik?” Ezután ellenőriztem még egyszer, hogy valóban megfelelő méretű-e a cipő, sőt megkértem ugyanerre az eladó hölgyet is, végül fizettünk. Ezekben a percekben rángatta meg Panna a kabátom alját, és súgta kisegér hangon, hogy „Inkább a kéket!” Na, persze, gondoltam, majd most elölről kezdjük a próbálgatást, nem igaz? Ügyet sem vetve a gyerek kérésére, boldogan hazasétáltunk új szerzeményünkkel. (Én legalábbis boldog voltam.) Itthon jött csak a hidegzuhany: a gyerek nem volt hajlandó felhúzni a cipőt! Sem kérés, sem parancs nem hatott rá, rúgkapált, és sírt, ha csak meglátta az egyébként általa választott holmit. Nem láttam sok értelmét az erőltetésnek, az Pannánál még soha nem vált be. Egy nyugodt pillanatban végül kivallotta, mi a baj az új cipővel: „Az, hogy nem kék.” Puff neki! Természetesen visszamentünk a boltba, és újabb maratoni próbálgatást követően becseréltük a cipőt egy - szintén nem kékre.

Persze vádolhatnak most azzal, hogy a gyerekem a fejemre nőtt, nincs tekintélyem előtte, és hasonlók. A helyzet azonban az, hogy ez is csak egy életszakasz, melyen át kell esni. Próbálgatja az erejét, teszteli, hol a határ, a céljait mivel érheti el. Van, amiben szülőként muszáj következetesnek lenni, amiből semmilyen körülmények között nem szabad engedni. De olykor hasznos lehet, ha tudunk a gyerekünkkel kompromisszumokat kötni, még akkor is, ha ez nem kifejezetten a mi érdekeinket szolgálja.