Kisbabából nagybaba

Pillanatok alatt kifáradsz, és ilyenkor arról álmodozol, milyen jó is lesz, ha magától tud majd enni, játszani. Akkor még nem tudod, hogy ez a pillanat máris el is érkezik.
A beszélgetni összeülő anyukák leggyakoribb kérdése: hova szállt el az idő? Siettetjük és tanítgatjuk a babákat, hogy végre megtegyék az első lépést, hogy kimondják az első szót, és büszkék vagyunk rájuk. De közben valami szomorúságot is érzünk.
Persze, mert ahogy a baba-csomagból totyogók lesznek, és egyre kevésbé függnek már tőlünk, tudomásul kell vennünk, nem mi vagyunk kis világuk (egyetlen) központja. Még ha te is gondoskodsz róla főképp, észre kell venned, hogy más emberek, tárgyak, játékok is érdeklik, azok nálad is érdekesebbek.
És amikor szavakat használ, hogy kifejezze, mit szeretne, az a megértő kapcsolat, ami ahhoz kellett, hogy minden nyikkanását, mosolyát értelmezd, az is mintha halványodna. Mert azt csak te tudtad, hogy ha a levegőt markolássza kis kezével, tejecskét akar, De ha ki tudja mondani, hogy „tej”, bárki más is azonnal megérti. Sok nő számára kemény időszak ez, mert azt jelenti, nem kisbaba már többet. És sokak számára, hogy itt az idő egy újabb gyereken gondolkozni.
A többgyerekes anyukák ilyenkor boldogan méláznak egy sarokban (öt percre). Előszedegetve az emlékeket. A találgatásét, hogy fiú lesz-e vagy lány, hogy kire hasonlít majd. A karjában tartott rózsaszín, mocorgó kiskupac emlékét, az elsőnek látogatóba érkező nagyszülők mosolyát, a rengeteg lelkes idegenét.
A férfiak mások. Egy újszülött látványától még csak ellágyulnak ők is, de nem hajlamosak az emlékeket dédelgetni. Talán azért, mert élénken emlékszik még a hajnali négyórás szoptatásokra. Még emlékszik rá, mennyi fájdalommal járt a vajúdás.