Kismama-kór

Ami a világot mozgatja

Másfél évig mit sem tudtam arról, hogy a világ nagyobb, mint amekkora távot két óra alatt babakocsival megtehetek. Nem vettem észre, hogy van még illat a tiszta és szennyes pelenkaszagon túl, és valahogy sosem találtam az interneten és a beszélgetéseimben más témát a babaságokon kívül. Az életem csak és kizárólag Róla szólt. A lányomról, aki egy személyben édesítette és keserítette a mindennapjaimat, állandó elfoglaltságot biztosítva számomra. A legkülönösebb pedig az, hogy ezt maximálisan normálisnak éreztem. Halovány hiányérzet sem volt bennem, amikor maratoni hosszúságú reggeli szoptatások után álmosan kinéztem az ablakon, s azt láttam, hogy tömegek futkosnak a munkahelyeik felé, idegesen tekintgetve az órájukra, vagy tövig nyomva az autódudát. Nem gondoltam rá, hogy akár én is lehetnék ők, s, hogy leszek is egyszer biztosan. Inkább azon törtem a fejem, hogy melyik dalocska passzol legjobban az öltöztetés rituáléjához, elég meleg van-e a kisszoknyához, vagy maradjunk a ruginál, ebéd előtt levegőzzünk, vagy ebéd után, esetleg felejtve minden házimunkát, töltsük a szabadban az egész napot? Teljességgel helyénvalónak tűnt a rég nem látott ismerős által feltett „Mi újság?” kérdésre az éppen aktuális gyerektémával válaszolni, legyen az alvási, evési, netalán ürítési probléma. És mindez akkor iszonyúan fontosnak tűnt. Biztosra vettem, hogy az okosok tévednek: nem a pénz és a szex mozgatja a világot. Sokkal inkább a csúszó-mászó, üvöltöző, fog nélkül vigyorgó, maga alá kakiló csecsemők közös sorsban összeolvadó masszája az, amitől megmozdul a világ.

A változás szele

A helyzet úgy fél éve változott meg. Fogalmam sincs, hogy mitől, vagy miért, hiszen az életemben ma is minden ugyanaz. Felkelek, lenézek az utcán hömpölygő ember-rengetegre, gyerekdalt mormolok tápszerkészítés közben, és eltervezem a napunkat. Kicsit sem ábrándultam ki a lányomból, most is ugyanolyan fontos számomra, mint a születése napján, vagy talán fontosabb is, ahogy nyílik az értelme, alakul az egyénisége. Anya-szerelmembe mégis befészkelt egy új érzés, éket verve, s mind jobban lazítva a kisbabámhoz (Ugyan! Már rég nem kisbaba!) fűző láncokat. Ez az érzés pedig nem más, mint a vágy. Igen, vágyni kezdtem ilyen-olyan dolgokra, melyek nem kötődnek szorosan a gyerekneveléshez. Például arra, hogy egy reggel, ha valamelyik ablakból lepillant egy kismama, ott lásson engem is elsuhanni az ember-rengetegben. Rájöttem, hogy szeretnék elmenni itthonról. Miért? Azért, hogy hazajöhessek. Hogy újra megtapasztaljam, mit jelent a péntek délutánok felszabadultsága, s az ünnepek emelkedettsége a többi naphoz képest. Szeretnék reggelente bemenni egy munkahelyre, s délután hazarohanni, hogy itthon is mindent eligazítsak. Mi volna ebben a jó? Valószínűleg semmi. Valószínűleg fárasztana, és szabadságra vágynék. Mégis akarom, hogy a házimunkán és a gyereknevelésen túl, valami másban is odatehessem magam, akarom, hogy a családomon kívül más is lássa (legfőképpen én!): hasznos vagyok, volt értelme megszületnem.

Kiért vagyok?

A tettvágy mellett igencsak megnövekedett a kultúra iránti éhségem is. Én, aki egykor faltam a könyveket, figyeltem a mozi újdonságokat, és nyomon követtem a zenei élet alakulását, az elmúlt két évben mindössze baba-mama magazinokat olvastam, alvásidőben, óvatosan lapozva; zenét csak MP3 lejátszóról hallgattam 5-10 percig elalvás előtt; filmeket pedig kizárólag feliratosan néztem, elnémítva, az esti kis-sorozatra redukálva. Jó volt így, természetesnek tűnt. Egy ideje azonban nem jó. Mágnesként vonz a könyvtár, sóvárogva nézem a filmgyűjteményünket, és lassan fejfájást kapok a gyerekdaloktól. Több kell, más kell, valami felnőttes kell! Apropó, felnőttes. Jééé! Van egy férjem! Hű, de jó lenne vele aludni! Úgy értem: csak vele, és nem heringek módjára, a gyereket magunk közé véve. Meg persze, az is jó lenne, ha nem aludnánk… Ha megint lenne idő és lehetőség romantikázni. Ha egyszer nem kapnánk fel riadtan a fejünket, mikor a felső szomszéd leejt egy papírlapot. (Na, jó, ez túlzás volt, de csak egy kicsit.) És még valami, amit aztán sosem hittem volna: unom a szoptatást. Ez aztán a dráma! Elvenni a gyerektől a cicit, miközben úgy szereti?! („Szeretem a cicikét!” – lelki terror Panna módra.) Olyan jó volt szoptatni! Anya-létem legcsodálatosabb pillanatai (órái, napjai, évei…) ezek. Összebújni, és nagy ívben tojni a világra. Hát kell ennél több? Eddig nem kellett, de most mintha kéne. A szoptatás mintha már nem adna, inkább elvenne tőlem, de hogy mondhatok ilyet? A gyerekért vagyok, nem? Nem is tudom… Ha csakis érte vagyok, mi marad belőlem, hogy újra az övé lehessek?

Kismama-kór

Két év után újra felfedeztem tehát önmagamat. Azt, hogy vagyok, létezem, s vannak gondolataim, érzéseim, igényeim. Még nem tudom, korai-e ez, vagy éppen késői. Egyelőre azt sem látom, hová vezet, s képesek leszünk-e jól kijönni belőle. Az eszem azt mondja, most el kell vennem valamit, hogy adhassak valami újat, többet. De a szívem… nos, a szívem egy kötöznivaló bolond. Éppen tegnap pirított rá az eszemre. „Ugye tudod, hogy egy éven belül óvodás lesz?” – dobogta korholva. „Persze, hogy tudom, alig várom!” – feleltem önérzetesen. „Felkészültél rá? Tudod már, mivel győzöd meg, hogy ott kell maradnia? Kitaláltad, mivel vígasztalod meg, ha zokogva nyújtja feléd a kezét, és könyörög, hogy vidd magaddal? Milyen lesz a napod, ha egyszer sem bújik hozzád szopni, mert nem is lesz melletted? Belegondoltál már, hogy napi nyolc órában fogalmad sem lesz róla, merre jár, mit csinál?” Ó, nem!!! Nem gondoltam bele, erre az egészre még egyáltalán nem készültem fel! Kétségbeejtően kevés az előttünk álló alig egy év, ezért azt hiszem, végig fogom szoptatni, még több baba magazint olvasok, inkább ki sem nézek az ablakon, hogy el ne csábítson a világ, és még egy kis türelmet kérek a férjemtől. Vagyis… A csudába, hát ez a gyerek nem is akar szopni! Nem, ha nem hívom, eszébe sem jut. „Kérsz cicikét?” – próbálkozom, de meg sem hallja. Vagy mégis? „Inkább szalámit!” – szól a válla fölött, rám sem nézve. Szalámiiiiit?! De hiszen ahhoz én szinte nem is kellek! Kézbe veszi és megrágja – nélkülem! Istenem, a lányom lassan óvoda érett! Muszáj felnőni hozzá nekem is. Ez olyan borzasztó! Vagyis hát… igen. Ez a kismama-kór. Súlyos.