Ma beszólok mindenkinek!

"Mekkora...!"

Egy éve, amikor még tartott a boldog néma korszak, már attól is zavarba tudtam jönni, ha Panna érdeklődve megbámult valakit. Azt hittem, a célszemély majd engem vádol, gondolván, hogy ezt látja az anyjától az a szerencsétlen gyerek. Pedig mindez kismiska volt ahhoz képest, amivel mostanság kell megbirkóznom. Ami a szívén, az a száján: ez a gyerek mindenkinek beszól. Két, idegen gyermek egymás mellett történő hintáztatása esetén a szülők kétféleképpen viselkedhetnek: vagy oldalra néznek, mintha észre sem vennék a sorstársat, vagy el-elakadó beszélgetésbe kezdenek időjárásról, játszótéri állapotokról, és a másik gyerekének fölöttébb bájos arcvonásairól. Nagyjából ezen a szinten tarthatott az anyatárssal folytatott eszmefuttatásom, amikor Panna (hosszas, és leplezetlen bámulás után) elkiáltotta magát: "Aztaaaa, mekkora cickója van a néninek!" Naná, hogy azon nyomban a köpni-nyelni nem tud állapotába kerültem, s talán mondanom sem kell, hogy a másik anyuka is. Néhány tizedmásodperces hallgatás után elővettem virtuális anyaszótáramból a klasszikus dorgáló frázisokat: "Ejnye, kislányom, nem szabad ilyet mondani, és illetlenség másokat megbámulni!" Ám Panna úgy döntött, bevállalja, hogy illetlennek bélyegzik, de ekkora cickókat muszáj tovább bámulnia! Különösebben nem neheztelhetek rá. Szegénykém, eddig csak az anyja 70A-s kosárméretéhez volt szerencséje (mely időközben nyúlt pár méretet a közel három éve tartó szoptatás folyományaként), nem csoda, hogy lenyűgözték a köldökig érő keblek! Próbáltam elterelni a figyelmét, kevés sikerrel, s mivel a szemét mégsem nyomhattam ki, hintázó szomszédjaink rövidesen más játék után néztek.

Eszik a néni

Családom a tanú rá, hogy gebeségem ellenére, én nagyon is szeretem a gyomromat. Imádok enni, jókat enni, sokszor enni. Mondogatja is gyakran a férjem, hogy ha ő annyit enne, mint én, már biztosan 200 kiló lenne. (Azért ő is megeszi a magáét...) Egy szó, mint száz, Panna hozzá van szokva a nagy zabálásokhoz. Nem is értem, mi vezette rá, hogy a játszótéren almát habzsoló asszonyságot látva, fennhangon megjegyezze: "Hogy eszik a néni!!!" Én ugyan pontosan értettem, hogy a hangsúly a csodálkozás mellett elismerést is bőven hordozott magában, de vajon miképpen magyarázhattam volna ezt el a hölgynek, akinek a szájában megállt a falat? Meg sem kíséreltem a lehetetlent, helyette ezúttal is inkább a gyereket próbáltam rendre utasítani. A „nem szabad másokat megbámulni”, és a „ne tégy megjegyzéseket ismeretlenekre” kicsit sem hatotta meg Pannát. Le sem véve a szemét almáról, tovább kérdezett: „Mit eszik a néni?” Alapszabály, hogy a gyerek minden kérdésére válaszolni kell, a válaszban pedig a menekvés lehetőségét is ott láttam. „- Almát eszik. Hazamenjünk mi is almát enni? – Nem, a én csak nézem a nénit.” Azt, hogy éppen ezt nem kellene, már nem volt alkalmam kifejteni, mert a néni összecsomagolt, és szó nélkül távozott. Ugye, ilyesmire mondogatta annak idején a Rózsaszín Párduc, hogy „Vannak, akik nem bírják a sivatag forróságát…”

A Mama főztje

A nagyszülőknél eltöltött vakációnk igazán jól sikerült. Ez azonban aligha derülne ki a Panna élménybeszámolójából. A gyerekek – kiváltképp az én gyerekem – egészen különös oldaláról képesek megközelíteni a valóságot, s persze elvárják, hogy a nézeteiket minden felnőtt ossza. (Kell is osztani, legalább kettővel, de ezt nálunk csak a közeli hozzátartozók tudják.) A vonaton természetesen az összes utastárs odáig volt meg vissza Panna bájos copfjaitól (fogalmuk sem volt róla, hogy mintegy háromnegyed órás közelharc árán sikerült az aranyló fürtök közé becserkészni a hajgumikat), ragyogó kék szemeitől, és a szüntelen csacsogásától. Aztán az „És mit főzött neked a Mama?” kérdésre megérkezett a mindvégig levegőben lógó hidegzuhany. „Nyúlós levest. A nyúlós leves nem finom. De, ha nem nyúlna, akkor finom volna.” No, igen. Mit is lehet egy őszinte kisgyerek ilyetén kijelentésére felelni? Jobbára semmit. Csak én hebegtem el, hogy a nyúlós leves nem más, mint cukkini krémleves sajttal, s a nyúlós rész a forró leves tetején megolvadt sajtreszelék, mely nagyon is finom tud lenni. Láttam: hitték is, meg nem is. Rájuk hagytam. Úgysem fognak az anyukámnál ebédelni soha! Panna azonban önfeledt mesélésbe kezdett. „És akkor azt mondta az öregasszony…” „De Panna!” – rögtön tudtam, hogy ez túlontúl színpadiasra sikeredett, de visszavonni nem lehetett. „Jó, akkor nem öregasszony, hanem Mama.” – helyesbített a gyerek, én pedig alaposan megbántam, hogy megszakítottam a beszámolóját. Ha egyszer a gyerek belelendül, okosabb heves bólogatások közepette csendben maradni.

Mondhatom…?

Én magam szürke kisegér voltam. Azt hiszem, egykori nevelőimnek sosem jutott a tudomására, hogy a világon vagyok. Nem ártottam senkinek, s engem is békén hagyott mindenki. A lányomat más fából faragták. Az a típusú gyerek, akiről az édesen-idegesítő filmeket szokták készíteni. A leglehetetlenebb helyzetekbe sodorja magát, rendszerint persze több tanú előtt, s közben csak beszél, beszél, kommentálja a világ összes történését. Ismerve őt, igyekszem a lehetőségekhez mérten elkerülni a kínos helyzeteket, méghozzá úgy, hogy előre tisztázom, bizonyos szituációkban mit lehet, és mit nem. Előre megbeszéljük például, hogy a doktor nénihez menet az utcán szabad beszélni, énekelni, kicsit még kiabálni is. A váróteremben már csak suttogunk, bent a rendelőben pedig csak akkor szólalhat meg, ha a doktor néni kérdezi. Mindig úgy tesz, mintha megértette volna, még valamiféle igyekezetet is látok az arcán. Ám amikor a doktor néni előtt állunk, mintha sosem beszéltünk volna a helyes viselkedésről: dőlni kezd belőle a szó. Gyermekorvosunk – amellett, hogy nyilván jó szakember – időnként úgy viselkedik, mintha sosem látott volna kisgyereket. Az egyik alkalommal nekem szegezte a kérdést: „Mi a baj a gyerekkel, miért beszél egyfolytában?” Nos, nem azért, mert otthon nem szólalhat meg, s nem is parancsoltam rá, hogy harsogja túl a doktor nénit. Valószínűleg így vezeti le a vizsgálat okozta feszültséget. Nevelem, nevelgetem, ő pedig próbál szófogadó lenni. A doktor néninél ugyan nem áll be a szája, de a homokozóban néha jelentőségteljesen körbenéz, és suttogva megkérdezi: „Anya, beszélhetek?” Bele sem merek gondolni, mit gondol ilyenkor a nevelési módszereimről a többi anyuka…

A beszólásoknak nálunk se szeri, se száma, éppen csak a célszemély és a hatásfok váltakozik néha. Nagyjából tehetetlen vagyok ezek ellen, hiszen nem tudhatom, mit fog Panna kimondani a következő pillanatban. Bevallom, abban sem vagyok biztos, hogy el kell(ene) fojtanom benne ezt az őszinte, gyermeki érdeklődést, szókimondást. Vajon nem abból van felnőttként a legtöbb bajunk, hogy nem merünk őszintének lenni? Még aki nem hazudik, az sem mond mindig igazat. Elfojtjuk sérelmeinket, titkoljuk betegségeinket, a másik háta mögött formáljuk véleményünket, a szálak pedig egyre csak kuszálódnak. Azt hiszem, az őszinteség megint olyasmi, amit igazán elleshetnénk a kicsiktől.