Mik voltunk, és mivé lettünk?

A mézes évek

Élsz békés-boldogan évekig valakivel, akiről azt gondolod, életed középpontja, mozgatórugója. Tizennyolc éves vagy, húsz, vagy huszonöt? Ki számolja! Előtted a végtelen Élet. Dolgozol, de minden óra minden percében eszedbe jut: de jó, hogy rátaláltál! De mesés, hogy Ő épp a tiéd lett! Persze az sem kisebb öröm, hogy te az Övé, így kerek a világ. Munka közben, asztal alá görnyedve, vagy a WC-n ülve el is mondod neki mindezt, egy SMS-ben. Vagy kettőben. Vagy háromban… A lényeg ugyanaz, de annyiféleképpen tudod megfogalmazni! Minden szó Őt dobogja, az Ő szerelmét tükrözi vissza. A kedvenceit főzöd, mert jó asszony vagy, és eszedben sincs ezt letagadni, vagy megmásítani. A főzőkanál nem béklyó többé, a házimunka nem robot. Ajándék, melyet neki adsz, fűszeres hétköznapokon. Szürke? Olyan szín nincs is. Csak a rózsaszínnek ezerféle árnyalata. Majd látod: fény gyúlt a telefonod kijelzőjén. De mi ez a fény ahhoz képest, amit szíved tüze lobbantott a lelkedben! Ott lángol a szemeidben, érzed a parazsát, elerednek a könnyeid is tőle. Válaszolt, méghozzá versben! Pedig dolgozik ő is, de erre időt szakított. Rád szakított időt, mert szeret. Nem csak mutatja, mondja is, vagyis írja. Rímben, ritmusban – nem gagyiban! – költő, művész, hős szerelmes, ó, csak lenne már itthon! Vánszorog az idő… De legalább mindennel elkészülhetsz. Terítve az asztal, virág a közepén (a szomszéd kertből loptad Neki, még őrzi a Nap illatát), s míg vársz Rá, sietve letusolsz. Úgy 45 perc alatt. Egy utolsó pillantás még a tükörbe – eltart vagy félóráig, de nem lehetsz csapzott – smink rendben, frizura tart, ruha eleget takar, eleget láttat. Szép vagy! Tőle szép. Neki, Érte ragyogsz. Belép az ajtón, kezében színes tulipáncsokor, berepült tán egy kismadár? Csivitel a világ! Finom az étel, de finomabb a csók; de jó, hogy péntek van! Holnap nem keltek ki az ágyból. Enni? Majd egymást eszitek, tuti wellness program. Boldog vagy, Istenem, mennyire boldog!

Az anya

No, lám: harminc lettél. Egy ideje negyvennek látszol, és hatvannak érzed magad. Érdekes, pedig pont az van, amit kamaszként vártál ettől a kortól. Férj, lakás, gyerek. De erről nem volt szó. Vagy nem erről volt szó. Már nem dolgozol. Inkább robotolsz, de ezt senki sem látja, te sem. Csak a tagjaidban érzed, mikor a kiságy fölé hajolsz, hogy századszor is megkíséreld elaltatni Őt. Kit? Azt, akire olyan nagyon vágytál. Vágytatok. Mindketten akartátok, de csak Te hajolsz százegyedszer a kiságy fölé. Ő ugyanis – a Férj – reggel dolgozni megy. Pihennie kell. A szobákban hevenyészett rend (csak ki ne nyissa valaki a szekrényajtót!), a sütőben mirelit kaja bűzlik. Már nem vagy jó asszony, még nem vagy jó anya. De Anya vagy, ez úgy nőtt ki belőled, mint vadvirág a felázott tavaszi földből. Üdén, frissen, lerázva magáról lányságod önző és feslett fűszálait. Neki így is szép vagy, sőt épp így vagy szép. Vagy valami ilyesmit mondott nemrég. Nemrég? Ó, dehogynem! Van annak már három hete is, hogy utoljára beszélgettetek. Nem a pelenkák számáról és tartalmuknak állagáról, azt naponta többször kielemzitek. Egymásról. Róla és Rólad. Nincs is már ez a reláció, nő és férfi ködbe veszett alakok csupán. Szülők vannak, és közöttük egy csecsemő. Rettenetes gondolatok, szégyelled is magad erősen. „Mi a baj, drágám?” - kérdezi, s te próbálsz felelni – megfelelni, de nincs erőd. Nem is szabad talán ilyesmiről beszélni. Megérinted, mert egy szösz van az ingjén, és sikítani tudnál a vágytól. Összebújni! Nem egy hétvégére, csak három percre! Nincs idő, munkába siet. Értetek. Ki mondta, hogy a szoptatás idején a nők nem kívánják a szexet? Nem tudott semmit. Férj elmegy, mégis veled marad, mert az 50 centis kisember a rácsos ágyban pont olyan, mint Ő. Belőle egy darab, és belőled is. Felfoghatatlan. Nem volt, aztán lett, mert Ti így akartátok. Vagy ő akarta így? Ki döntött és mikor? És miért nem szólt róla? Félelmetes, de nem gondolsz bele, inkább letusolsz. Délelőtt van, de nem számít. Most alszik, most kell cselekedni. Két perces cicamosdás – ó, csak még egyszer belefeküdhetnél a kádba! – máris a kiságynál állsz újra, és nem emlékszel, mostál-e fogat, vagy csak akartál. Érzed, hogy a gyereked egyke marad, képtelen lennél ugyanezt még egyszer végigcsinálni.

Az apa

Sosem éltél egyedül. Szülőkkel, kollégiumban, haverokkal közös albérletben. Hát most egyedül vagy. S hozzá nézheted, miként épül a szimbiózis anya és gyermeke között. Beépülnél Te is, de hová? Hogyan? Mikor? Szoptatni nem tudsz, horgászni meg ő nem tud. Nem félsz, tudod, hogy eljön majd a Te időd. Csak addig el ne felejtse az asszony, hogy a világon vagy! Panaszra nincs okod, megvan minden, ami kellhet. Hazavárnak, számítanak rád, levasalják az inged. Nem vagy nagyravágyó, érted, hogy ez egy ilyen időszak. Kellene is hamar egy kistestvér, hogy egy füst alatt letudjátok a nehezét. Ahhoz viszont néha össze kéne futni… Fájdalmasan egyedül vagy, és ezen az sem változtat, hogy naponta megkérdezi, milyen napod volt. Fél perc múlva úgysem tudná visszamondani. S közben lemaradsz az első mosolyról, az átfordulásról, a kúszásokról… Mit gondolsz, miről fogsz még lemaradni? Mintha elgaloppozna melletted az élet. Pedig tavaly ilyenkor már majdnem megváltottad. Igen, a világot. Ott van az anyag mappákba rendezve, évenkénti besorolásban, fotókkal illusztrálva… Hol is? Ja, igen, valamelyik szekrény alján. Nem veszed elő, hogy nézne az ki? Apa lettél, ez felelősségteljes állapot. Apropó, felelősség! Azelőtt nem érdekelt, miből áll össze a rezsi. Valahogy mindig volt víz is, villany is, fűtés is. Észrevetted, hogy aggódsz? Számolsz, és megkérdezed, mit kell még befizetni. De így van jól, az apák ilyenek. (Biztos. Neked már 30 éve nincs.) Az anyák meg olyanok. Gyermekük bűvköréből ki nem látszó, elvarázsolt zombik, lebüfizett pólóban, zilált frizurával. Kicsit hasonlítanak az egykori kedvesre, csak jóval kevesebbet nevetnek. Szentek, és Neked semmi kedved szexelni egy szenttel. Pedig… de jó lenne! De jó volt…

Néhány év múlva…

Reggel fél hét, indul a napi rutin. Mindenki tudja a dolgát, Te is, és már nem háborogsz miatta. Örülsz neki, megelégedettséggel tölt el. Szűk a konyha, összesimultok kávéfőzés közben, s Ő megígéri, este kapsz valamit. Virág? Csoki? Csecsebecse? Tudod, hogy nem, s Ő is tudja. Őt akarod, pótolni mindent, mi az elmúlt három évben elmaradt. Öt éve, abban a másik konyhában… biztosan előrébb hoztátok volna az estét. Most azonban nem lehet, ott a gyerek a sarkatokban („Apa, miért ölelgeted anyát?”), de nem bánjátok. Várni az estét, ez izgalmasabb, mint öt éve éjjel-nappal egymást falni. Ovi, munka, bevásárlás, játszótér, háztartás… szeletek a tortából. Néha megfekszi kicsit a gyomrot, de finom és gyönyörű! Nem ezt akartad. De ez van, és már nem cserélnéd el. Így jó, így van értelme. Mi voltál azelőtt? Miért dolgoztál? Miért éltél? Odaérni valahová, elérni valamit, alkotni, szerelmet érezni és szerelmet szítani gyerek nélkül, abban mi a nehéz? Te már tudod mindezt gyerekkel is, és büszke vagy rá. Harmincnak látszol, pedig nem leszel már annyi. Nem bánod, ha utánad fordul a huszonéves fiú az utcán, de óvatosan bánsz a sikereddel. Tudod, hogy a férjednek is vannak ilyenjei. Eljön az este, közel a beígért ajándék, várod is, de nem várod el. Lehet, hogy nehéz napja volt, lehet, hogy nem végzel időben a munkáddal, lehet, hogy belázasodik a gyerek… Lehet. De lehet, hogy összejön, s akkor újra érzed. Boldog vagy.