Mindent a szemnek!

Intim szféra: testünk meghosszabbítása

Mindenkinek szüksége van (legalább) egy olyan helyre, ahová visszahúzódhat, ahol egyedül lehet, és ahol ő határozza meg, kit enged be. A személyes zónát viszonylag későn, a 60-as években kezdte kutatni a pszichológia. Megállapították, hogy az egyén személyes zónájának távolsága attól függ, milyen helyen nőtt fel. Zsúfolt országokban pl. kisebb ez a terület, ritkábban lakott helyeken pedig egészen nagy távolságokat is elérhet. Egy Japánban felnőtt ember tehát valószínűleg jóval közelebb enged magához (és közelebb jön hozzánk), mint olyasvalaki, aki történetesen a szabolcsi bokortanyák egyikén nevelkedett. A kutatásban résztvevők arra a következtetésre jutottak, hogy a zónatávolságok három síkra oszthatók. Az intim zóna 0-45 cm távolságig terjed, ide kizárólag olyat engedünk be, aki igen szoros érzelmi kapcsolatban áll velünk. A 45-120 cm közötti távolságot nevezik személyes zónának, ahová ismerősöket, barátokat engedünk be, 120-360 cm közötti távolságra azok jöhetnek, akikkel kommunikálunk, de nem eléggé ismerjük egymást, 360 cm-nél nagyobb távolságból pedig teljesen ismeretlenekkel szoktunk valamiféle kommunikációt folytatni. (Pl. nagyobb csoporthoz beszélni.)

Természetesen időnként elkerülhetetlen, hogy behatoljunk mások intim szférájába (vagy ők a miénkbe), ilyenkor azonban különböző íratlan szabályokat illik betartani. Zsúfolt buszon, vagy tömött liftben például nem illik beszélgetni, sem a másikat nézni, célszerű ellenben a lehető legkevesebbet mozgolódni, és a zsúfoltságot mielőbb oldani.

Barátságtalan gyerekek?

Különös, hogy a fenti kis összefoglalóval szinte minden ember tisztában van, anélkül, hogy erről valaha tanult volna, vagy valaki beszélt volna róla. Mi több: el is várjuk, hogy így bánjanak velünk, és mi sem óhajtunk mások testközelébe férkőzni, ha nem muszáj. (Jelen esetben nyilván nem párkapcsolati érintkezésről van szó.) Mégis, bizonyára minden szülő tudna példát hozni arra vonatkozóan, hogy valamilyen módon megsértették gyermeke intim szféráját. Időnként megfeledkezünk arról, hogy a kicsik is emberek, édes játék babáknak tekintjük őket, akiket kedvünkre lehet gyúrogatni, csipkedni, vagy éppen puszilgatni. Vannak kicsik, akik mókásnak látják, és örülnek ennek, mások rezignáltan tűrik, ismét mások pedig sírva fakadnak, és már jó előre menekülnek a tolakodó idegenek érintései elől. Ez utóbbi csoportot szokás tévesen félénknek, vadnak, vagy csak barátságtalannak nevezni, igazságtalan bélyeget nyomva ezzel a kisgyermek személyiségére. Távolban élő nagynénik, imádatukkal nem bíró nagyszülők rohanják le időről időre a gyerekeket, s ezzel meg is alapozzák a rossz viszonyt. Mit tehet a szülő, kell-e egyáltalán tenni ellene, s, ha igen, mit?

„Kérek egy puszikát!”

Valószínűleg az ismert együttes (Animal Cannibals) tagjait is sűrűn zaklatták ezzel az önmagában is tolakodó mondattal a látogatóba érkező hölgy rokonok. (Érdekes, nőknél gyakrabban fordul elő a jelenség.) Még aggasztóbb és felháborítóbb, ha az illető még csak nem is rokon, hanem a buszmegállóban, vagy a közértben mellénk tévedt ismeretlen, aki ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy cuppanós csókot nyomjon gyermekünk arcára, kezére, feje búbjára, vagy egyéb testrészére. Annak persze mindannyian örülünk, ha szemünk fénye másoknak is tetszik, azonban a puszi (kézre, lábra adva is!) sok-sok vírus és betegség átadásának lehetőségét hordozza magával. A kisgyermek még gyakran szájba veszi a kezét (a kisebbek a lábukat is!), matat az arcán, így pedig könnyen bekerülhetnek szervezetébe a kórokozók.

Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg ezúttal sem gyermekünk intim szférájáról, akinek egyáltalán nem kötelező megengednie, hogy ismeretlenek (de ismerősök sem) csókolgassák. Éppen ezért nyugodt, illedelmes, de határozott hangon kérjük meg a tolakodókat, hogy ne puszilgassák gyermekünket, mert azt sem ő, sem mi nem díjazzuk, helyette bőven elég, ha kedvesen mosolyognak rá, vagy néhány szeretetteljes szót szólnak. A gyerkőc ebből is érteni és érezni fogja a közeledés előjelét, ráadásul a félelem sem költözik belé a közeledővel szemben. Ha a gyermek már nagyobb, meg is beszélhetjük vele, hogy egyáltalán nem kell megpuszilnia, megérintenie senkit (még a nagymamát sem!), ha ehhez nincs kedve.

„Egyél, szentem!”

A kis unokájuk éhhalála fölött aggodalmaskodó nagymamák rossz szokása, hogy mindenáron etetni akarják a gyermeket. A „Ma még semmit nem ettél!”- mondat akkor is sűrűn elhangzik, ha a gyerek evett ugyan, de nem azt, vagy nem annyit, amit és amennyit a nagyi jónak látott volna. A furfangos nagyszülő ilyenkor cselhez folyamodik: apró falatokat vág az ételből, és hirtelen mozdulattal betömködi a gyermek szájába, aki, ha élelmesebb, azonnal kiköpi, ha nem, akkor megeszi, utálkozása ellenére is. Másnap pedig következhet jó esetben a gyomorrontás, rossz esetben valamilyen fertőzés okozta megbetegedés. Semmiképpen ne engedjük ezt az etetési módszert! Magyarázzuk el a nagyszülőnek (vagy bárkinek, aki ilyesmit tesz), hogy a gyermekünk már egyedül is meg tudja ítélni, mikor éhes, mikor nem, és nem fog éhen halni, ha kihagy egy-két étkezést. Tömni pedig a libát szokás (bár az ellen is erősen tiltakoznak az állatvédők), és mi magunk is hányingert kapnánk, ha egy idegen (mert a szánkban még a szerető nagyi keze is idegen!) kéz tolná az ételt a szánkba.

Védd meg!

A kisgyermekektől még abszolút elfogadható, ha mások előtt, szükség esetén netán az utcán vetkőznek, vagy végzik el a dolgukat. Nincs ugyanis minden utcasarkon WC, ha van, akkor sem olyan, amilyenbe szívesen visszük a gyermekünket, és elbújni sem mindig lehet a kíváncsi tekintetek elől. Azonban, ha ilyesmire kényszerülünk, akkor is igyekezzünk kissé félrevonulni, mondjuk egy bokor, egy fa, vagy kevésbé forgalmas épületrész takarásába, de, ha gyermekünk szégyellős, semmiképp se erőltessük a nyílt színen történő WC-zést, vagy vetkőzést! Tartsuk tiszteletben a személyét, és igyekezzünk megteremteni számára az ideális feltételeket intim tevékenységei elvégzéséhez.

Minden gyerek más, és ez igaz a családon belül is. Lehet, hogy a nagyobbik gyermekünk kicsit sem szégyellős és bárhol feltalálja magát, míg a kisebbik „ügyet csinál” minden apróságból. Próbáljunk alkalmazkodni az igényeikhez, és ne akarjuk a saját szokásainkat, vagy mintánkat rájuk erőltetni, a tolakodó idegenekkel szemben pedig védjük meg intim szférájukat, mert ők még sok évig nem lesznek képesek erre!