Mobil baba

Az első próbálkozások

Kezdetben „vala” az átfordulással való próbálkozás. Ekkor még nyugodt szívvel hagytam Pannát a franciaágy közepén. Olyan kicsi volt és annyira hasonlított egy hátára fordított bogárhoz (természetesen csak a kapálódzó mozdulatok tekintetében), hogy tudtam: akár ki is takaríthatok, megfőzhetek, vagy bármit elintézhetek, a gyerek 2 óra múlva is ugyanolyan pózban fog várni rám, ahogy ott hagytam. (Ennek ellenére sosem töltöttem távol néhány percnél hosszabb időt.) Négy hónapos korában fordult át először hátról hasra, és ezt a rendkívüli műveletet hatalmas ováció kíséretében sikerült is videóra vennem. Ekkor befészkelte magát a nyugtalanság a szívembe: most már legurulhat az ágyról! Beszereztünk hát egy járókát, és a kislány attól kezdve ebben töltötte ideje egy részét. Tetszett is neki – mintegy két hétig. Aztán észrevette, hogy őt bizony egy háló választja el a külvilágtól, ettől a felismeréstől pedig éktelen haragra gerjedt. De legalábbis újra kezdte a vigasztalhatatlan sírást, ezért a járókát kineveztük játéktárolónak, a babát pedig a szoba közepére fektettük, egy plédre. Újabb szabad hetek következtek: a gyerek körberakva játékkal, puhán, melegben, nem tud leesni, nem érheti semmi baj.

Itt a baba, hol a baba?

Emlékszem a szabadság semmihez sem fogható érzésére, amikor kincsemet a szőnyegen hagyva már-már a gyermektelen időket idézte a mozgásterem a lakásban. Oda mentem, ahová akartam (52 négyzetméteren belül), azt csináltam, amit akartam. Ekkoriban kezdtem azt gondolni, hogy gyerekkel is lehet ugyanolyan az élet, mint gyerek nélkül. Nincsenek kötöttségek, sem akadályok, csak egy édes kisbaba. Ez szebb, mint amiről álmodtam! Azonban arcomra fagyott a mosoly, amikor egy alkalommal a szobába lépve sehol sem találtam a kislányt! Hirtelen elképzelésem sem volt arról, hogy hová tűnhetett. Ajtó-ablak zárva, ide semmilyen gyerekszedő nem jöhetett, a baba pedig – tudtommal – csak az egy helyben kapálódzásra képes. Esetleg a hátról hasra fordulásra, de a visszaút akkor még enyhén szólva rögös volt. (Konkrétan nem ment.) „Hol vagy, kicsikém?!” – szóltam a „nem mehetett sehová” magabiztosságával, és a „de akkor miért nem látom?” ijedtségével. Mondhatom, igencsak elkerekedtek a szemeim, amikor az addig helyhez kötöttnek hitt csemetémet az asztal alól, a széklábak közül húztam ki. Ez aztán még néhányszor előfordult, mire sikerült rajtakapnom a kis cselest, amint hason fekve tolja magát hátrafelé. Fal, bútor, ajtó, vagy más objektum nem jelentett akadályt. Szilárd tárgyba ütközve 180 fokos fordulatot vett, és folytatta útját – szintén hátramenetben.

Mobil a baba!

Szabadságom tehát ott ért véget, ahol a kislányomé elkezdődött. Néhány hétig eltartott ez a tolató fóka üzemmód, majd mire megszoktam, és minden biztonsági óvintézkedést kidolgoztam, Panna baba gondolt egyet, és négykézlábra állt. Eleinte ugyan olyanformán billegett a végtagjain, mint egy mélyaltatásból frissen felébredt kutya, de hamar erőre kapott, megtalálta egyensúlyát, előbb csak sétálni, majd ügetni kezdett. Ettől kezdve nem volt biztonságban tőle virág, könyvespolc, DVD állvány, számítógép, szemetes kuka, és semmi egyéb dönthető, nyomkodható, elhúzható, megtéphető felszerelés. Tudományát mostanra továbbfejlesztette, finomította. Mivel már tökéletesen érti a „nem szabad”, „gyere ide”, „hagyd azt” kifejezéseket, és pontosan tudja, hogy ezeket mindig apa, vagy anya közbelépése követi, partizánakcióit kizárólag azokra a pillanatokra tartogatja, amelyekben biztosan nem figyelünk rá. Olyan elmélyülten játszik akár egy üres papírlappal is, mintha az a világ legszebb játéka, ő pedig a világ legjobb kislánya volna. Ez persze csak a látszat. Abban a szent minutumban, ahogy anya kitipeg a konyhába, vagy apa odaoson a számítógéphez, kaján vigyorral az arcán rohan valamelyik tiltott helyhez (párnás tenyereit és térdeit ilyenkor izomból csapkodja a padlóhoz, aminek – gondolom – az alsó szomszédok rendkívül örülnek), és „reszkessetek virágok! Dőljetek könyvespolcok! Hadd szóljon a zene maximumon! És persze, jöjjön ide hozzám apa, vagy anya…”

Független 10 hónapos

Ami azonban még a rosszalkodó kisbabánál is különösebb (hiszen egy huncut baba csöppet sem különös), az a nemrég még a nap 18 órájában a nyakunkon lógó kis csecsemő önálló akarattal rendelkező, független változata. Hiába szeretném néha felvenni, ölelgetni, „meggyömöszölni”, nem engedi. Nem, ha neki éppen más terve van! A minap összefutottam vele az előszobában. „Hová mész?” – érdeklődtem. Megállt egy pillanatra, rám nézett – nyilván úti céljáról próbált tájékoztatni – majd tovább sietett, hogy mielőbb elhelyezzen egy fa karikát édesapja cipőjében. Hiába, meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy a lányom önálló egyéniség, és ezt most már nem is titkolja!