Munka gyerek mellett, gyerek munka mellett

Örülsz…

… mert erre vártál évek óta. Lett, van hová visszamenni, újra emberek közt leszel, pénzt keresel, újra átélheted a „magam ura vagyok” látszólagos szabadságát. Most ismét bizonyíthatsz: semmit nem mosott ki tudásodból, ismereteidből, tapasztalatodból a rengeteg pelenkacsere, a babafürdetős víz és a játszótéren töltött órák tömkelege. Sőt! Érzed, hogy friss vagy, tettre kész, több, és jobb korábbi önmagadnál. Már érted, mire ez az egész, már sejted, mi célja a nagybetűsnek, már nem nyűg a munka, hanem lehetőség, mellyel élsz is, lelkesen. Még nem tervezel, mert abba belebuktál már egy párszor, de tudod, hogy bőven lesz hová tenni a befolyó plusz pénzt. Először biztosan a gyerekre költesz majd, mert itt a tavasz, új cipő, új ruha kell, de aztán szép, sorban mindenki megkapja a magáét, kerekedik a világ. Már a szerződéskötést követő egy órában kiírod a közösségi oldalra a munkahelyed nevét, naná, hisz jól csengő, nagy múltú – s nagy jövőjű! – cég, és igen, immár te is közéjük tartozol. Rosszul alszol, de jól ébredsz, és örömmel tölt el, ha összefutsz régi ismerősökkel az utcán. „Igen, dolgozom!” – mondod büszkén, amit évek óta nem tehettél, és alig várod az első napot. Biztos jó lesz, minden rendben lesz, hisz erre vártál évek óta!

Sírsz

Sokszor elképzelted ezt a napot, munkába állásod első napját. Úgy hitted, minden rendben lesz, a család apraja-nagyja tudja a dolgát. Mindent elmondtál, felírtál, előkészítettél, baj nem lehet. És mégis, de nem velük: veled. Valami a torkod szorítja, dühödten dobol a füledben az idő. Menni kell! Csak még egy ölelés, még egy pillantás, és végre megérted: többé nem te indítod reggel az oviba! Kegyetlen a felismerés, fogalmad sincs, ők is érzik-e, de ők mosolyognak, hát te is, csak az utcára lépve törlöd ki a könnycseppeket. Ezt biztos, hogy senki nem mondta! Hogy pont ez lesz a nehéz, pont az utolsó lépés az első előtt. Van tíz perced a munkába érésig, ez alatt fel kell dolgoznod ezt a gyászos képet. Áll az ajtóban, és integet. Neked. Mert te indultál el, te hagytad ott őt, és végtelenül hosszú a kilenc óra, ami pillanatnyilag közétek áll. Reméled, hogy ő mit sem sejt ebből, és egyszerre imádod és utálod, hogy anya vagy. Dolgozó anya, aki épp most lép ki a maga rakta pihe-puha fészekből valami új, valami sokkal vadabb világba. Se kint nem vagy, se bent, sértett és sebezhető, anyatigris és újonc. Csapongsz a szerepek között, keresed önmagad ebben az új helyzetben. Vajon mennyi idő, míg megleled? Egy hét? Kettő? Egy hónap? Meglesz egyáltalán?

Megy ez!

Figyelsz, az iskolapadban sem figyeltél így soha, mert mindent meg akarsz jegyezni, mindent jól akarsz csinálni – elsőre. Van, ami sikerül, van, ami nem, és a lelked mélyén remegve várod a visszajelzést: „Megy ez!” De nincs visszajelzés, semmi reakció, és fogalmad sincs, azért szótlanok-e a kolléganők, mert hátramozdítójuk lettél, vagy azért, mert alapvetően ilyenek. Még lelkes vagy, még elhiszed, hogy jó lesz, ez lesz a jó, féléves szerződésed dacára, lehet, hogy innen mész nyugdíjba. Az első WC-szünet alkalmával azt is megnézed, hová kerültél – az ajtón lévő kiíráson. Ezt ugyanis nem mondták el neked, de nem baj. Kezdődjön csak minél keményebben, akkor legalább már nem nagyon jöhet rosszabb! Idegesítően sokat gondolsz haza, az ovira, egyetlen magzatodra. Vajon sikerült az apjának rendben elkészíteni? Nem sírt? Nem hiányolt? Boldogulnak nélküled? Hiszen csak dolgozol, nem évekre utaztál el! Ezt teszi minden átlag anya. Vánszorog az idő, néha meg is áll egy kicsit, fáradt talán ő is. Már bánod, hogy annyit izgultál előtte, hogy egy hete nem alszol rendesen, és fogadod: a következő húsz percben nem nézel az órára. Elbukod. Már az udvaron játszik, ha ugyan kimentek ma, mert szemerkél az eső; már a délutáni alváshoz készülnek; vajon tudja, hogy nemsokára újra megöleled? Sikerült! Sikerült megint elszúrni valamit, nem olyan nagy a baj, de úgy néznek rád, mintha évtizedek óta a szakmában lennél. „Ez csak az első napom, emberek!” – mondanád, de inkább elnézést kérsz, és ígéred, jobban figyelsz, bár nem tudod, lehetnél-e ettől éberebb.

Későn jöttél

Mint a rémálmokban: rohansz, de nem fogy alattad az út, pedig elmúlt négy óra, ilyenkor már rég érte szoktál menni. Tébláboló emberek – Senki nem siet haza?! – utadba álló piros jelzés, égő fájdalom a bokádban, de odaérsz. Odaérsz negyed ötre, és ezt jó időnek érzed. Igazán nincs késő, főleg így tavasz felé. Az oviban csend, rend, elfüggönyözött szekrények az öltözőben. Kimentek talán az udvarra, de benézel még a csoportszobába, mielőtt az udvart vennéd célba. S milyen jól teszed! Mert bent vannak mégis, legalábbis ketten. A lányod és az óvónéni, aki tűkön ülve várja, hogy eltirhuljon az utolsó gyerek is. „Anya, későn jöttél!” – szól a panasz, és tudod, hogy így van, amint azt is, hogy nem lesz másképp. Mostantól mindig későn jössz, pedig nem is tűnik későnek az a negyed öt… A többi szülő vajon hogyan oldja meg? Mindenki rugalmas munkaidőben dolgozik? Mindenki ugrasztani tud egy nagyszülőt? Te nem, és csalódottan, kapkodva öltözteted a kicsit, pedig tudod, hogy ezek a percek mindkettőtöknek fontosak. Félóra játszótér, ez is megszokott program ovi után, csakhogy ezentúl más a felállás. A nap lemenőben, pedig még főznöd kell, mosni is (De mikor fog az megszáradni?!), és mi legyen a másnapi reggeli, és ki mit vesz fel holnap, és…Elveszni látszol a napi rutin hiányában. „Majd kialakul!” – biztat a férjed, és csak remélni mered, hogy igaza van. „Anya, játszol velem?” a kérdés szinte kijelentés, pedig még mindig szalad a lakás, fáradt is vagy, éhes is (nem is ettél nagy izgalmadban), de lerogysz a társas mellé. „Játszom.” Túl az első napon, pihe-puha fészek – közösen építettétek – melegebb a szeretet, mint valaha. Érzed, hogy életre kel benned az erő. Másnap újra kezded, és tudod, hogy jobb lesz minden nap.