Nicsak, egy másik baba!

Kell a társaság!

Tudom, tudom: a gyereknek társaság kell. Kell? Egyesek szerint igen, mert fontos a kortárscsoport hatása, az együtt játszás, a közös élmények. Mások szerint odébb van az még. Hiszen a kétévesek még nem tudnak együtt, csak egymás mellett játszani, még nem igazán figyelnek oda a társaikra, és a legnagyobb élmény a szerető, meleg családi körben érheti őket. Én magam is az utóbbi véleményt osztom, és nem csupán azért, mert otthonülős, visszahúzódó típusú ember vagyok. Pedagógiai tanulmányaim és gyakorlatom is ezt támasztották alá. Természetesen nem zárkózunk el teljesen a többi gyerektől, de mindeddig úgy gondoltam, épp elég Pannának az a gyerektársaság, amivel a játszótéren hoz össze a jó sorsunk. Ott, ha akar, együtt játszik, ha akar, beszédbe elegyedik, ha viszont nincs kedve a másik kis pajtáshoz, szó nélkül odébb is állhat. Szabadságot neki, ráér még olyanokkal kooperálni, akikhez valójában semmi kedve!

Minden kezdet nehéz

Egyszer ugyan sikerült összekapni magunkat, és nekiiramodni, hogy eltöltsünk egy kellemesnek ígérkező délelőttöt a babázóban. Be kell vallanom, hogy a hátam közepe sem kívánta az egészet. De a „mindent a gyerekért” elv vezérelt, és leküzdve lustaságot és kisebbségi komplexust, átvágtattunk a városon. Hol máshol lenne ugyanis helyileg a foglalkozás, mint a lakásunk átellenes pontján, mintegy három km távolságban? Ha jól emlékszem, május volt, koromfekete felhők, és égzengések kísértek utunkon, de kitartottunk. Lihegve (én legalábbis, aki a babakocsit toltam), de hősiesen érkeztünk meg a hegyoldalban fekvő célállomásra. Ott némi bosszankodással vettem tudomásul, hogy van ugyan egy magas lépcső, de sehol egy rámpa, lift, vagy egyéb babakocsisoknak szánt segítő eszköz. Mielőtt azonban komolyan belelovalltam volna magam a felháborodásba, rápillantottam az órámra, és az időjárással ellentétben megvilágosodtam: elkéstünk! Biztosan van, akit ez az aprócska tény csöppet sem zavarna, én azonban nem voltam képes életünk első baba foglalkozására késve, izzadtan, szuszogva betoppanni. Helyette kis kerülővel meglátogattuk apát a munkahelyén, hazafelé pedig tettünk egy nagy, játszóterezéssel egybekötött sétát. Nem, nem ismerkedtünk meg más babákkal és anyákkal, nem mondókáztunk közösen 15 ismeretlen gyerekkel, de azért remekül éreztük magunkat. Nem mellesleg pedig családilag egyetértettünk abban, hogy majd elmegyünk a babázóba máskor.

Jobb későn, mint soha

Biztosra vettem, hogy ha már egyszer elszántuk magunkat (Arról nem tehetek, hogy elkéstünk! Na jó, talán egy kicsit…), a következő alkalom sokkal könnyebben, és pontosabban össze fog jönni. Tévedtem. Elnézve Pannát, amint görcsösen kapaszkodik a kezembe, ha ötméteres körzetünkben elszalad egy gyerek, valahogy úgy éreztem, maximálisan éretlen még a társasági életre. Különben is nyár volt, napsütés, madárdal… Vigyem a gyereket egy zárt térbe, üljek vele egy helyben (szűk mozgástérrel), miközben odakint is élvezhetnénk a friss levegőt? Erre sehogyan sem vitt rá a lélek, a foglalkozást tehát őszre halasztottuk. Aztán télre. Aztán újra jött a védőnő, és kedvesen érdeklődött:
- Voltak már a babás foglalkozáson?
- Hát izé… Egyszer… Majdnem…
Valójában azt sem tudom, hogy akik rendszeresen járnak ilyen helyekre, azok hogyan osztják be az idejüket. Én folyton úgy érzem, hogy semmire sincs időm, mert a gyerek későn kelt, vagy korán elálmosodott, vagy vasalnom kell, vagy ebédet főzni, vagy jön valaki, vagy mi megyünk, vagy le kell adni egy cikket, vagy szülinap van, vagy megbetegszünk… Millió kifogás, pedig sejtem, hogy csak szervezés kérdése lenne az egész. Talán úgy kellene hozzáállnom: péntekre az a program, hogy nincs program. Szabaddá tesszük magunkat, és lelkesen mondókázunk huszad magunkkal! Tudom, isten és gyermek elleni vétek, de a hideg is kiráz, ha erre gondolok!

Jééé, más babák is vannak?

Most viszont komolyan elbeszélgettem a fejemmel. „Nézz rá a gyerekedre: két éves, és se egy barátnője, se egy kistestvére, de még unokatestvére sem (van, több is, de elérhetetlen messzeségben), azt sem tudja szegény, milyen egy másik kisgyerek!” Amellett, hogy újra ígéretet tettem a foglalkozásra, elkezdtem tudatosan megfigyelni, miként reagál Panna más babák közeledésére. Megelégedéssel töltött el, hogy már egyáltalán nem rohan el tőlük. Sőt, keresi a gyerektársaságot. Felfigyel a távolról jövő gyerekzsivajra, megkérdezi, mit csinál a közelünkben lévő apróság, odanyújtja a játékát a mellénk lépő „kollégáknak”. Közös játékra azonban továbbra sem hajlandó. Inkább otthagy csapot-papot, anyát, játékot, és hanyatt-homlok menekül, ha valaki bevonná egy labdázásba, vagy más mókába.

Az elmúlt hetekben pedig további fejlődést figyelhettem meg a lányomon. Köszönést hallva odafordul, és integetni kezd, akkor is, ha az illető nem neki köszönt. Mi több, addig integet, míg csak fel nem hívja magára a figyelmet. A játszótéren mit sem sejtő gyerekeket alaposan szemügyre veszi, majd észrevétlenül utánozni kezdi őket. A játékukat, a mozdulataikat, a kiáltozásukat. Egészen megnyugodtam a tapasztaltaktól. Na ugye, hogy ebben a korban még nem szükséges a szociális fejlődéshez a gyerektársaság! Hiszen Panna is teljesen önállóan kezdett el nyitni a többi gyerek felé, én csak arra figyeltem, hogy a lehetőség állandóan adott legyen számára. Majd éreztem, hogy a kisördögöm vállon vereget: „Na ugye, látod te is, hogy a lányod most már érett a társasági életre?” Ó, igen, hogyne. Pénteken… Időben ott leszünk!