Óvodás leszek!

Óvodai emlékeim

Oké, a bölcsis beíratást elszúrtam. Nem tudtam, hogy ez jobb körökben része a családtervezésnek, és előbb célszerű a leendő dadus nénit megismerni, mint a szülészorvost. Az óvodával semmiképpen sem akartam így járni, ezért viszonylag korán, az óvodakezdés esedékessége előtt 1,5 évvel betipegtem Panna kezét szorongatva a kiszemelt intézménybe. Így van, én szorongattam az ő kezét, és nem fordítva. Ő ugyanis rendelkezik még azzal a helyzeti előnnyel, melyet én idestova 30 éve elveszítettem: fogalma sincs, miféle kínzókamra egy óvoda. Bennem még elevenen élnek az óvodás emlékek. Például az, hogy a hétvégéken már szombat este elővett a „vasárnapi depresszió”, vagyis az előttem álló új héttől való szorongás. Jutka óvónéni hatalmasra tupírozott hajú szépség volt, aki a frizuráját minden délután a csoportszoba ablakkilincsére akasztott tükörben „lőtte be”. Tudom, láttam. Ugyanis sohasem aludtam az óvodában. Jutka óvónéni fenséges volt a szememben, bongyor hajú, túlillatosított csoda, aki úgy tudott ordítani rám, ahogyan azóta sem ordított senki, s ezzel alighanem megalapozta vallásos beállítottságomat. 4 évesen minden nap arról álmodoztam a könnyeimet nyelve, hogy egyszer a jó Isten kiveszi a kezemből a zöld színes ceruzát, és olyan levelet kanyarít sutácska virágomnak, hogy attól még Jutka néni lélegzete is elakad! A jó Isten nem jelent meg, én végigsírtam az óvodás éveket, Jutka néni lélegzete ellenben mégis elakadt, sajnos örökre. Fiatalon belehalt a szülésbe, és én már nagyon bánom, hogy 4 évesen annyi rosszat gondoltam róla.

Előselejtező

Egy szó, mint száz: nincsenek szép óvodai emlékeim, sőt mai napig beleborzongok, ha az ódon épület előtt visz el az utam. Ugye, egy kicsit most már érthető, hogy féltem egy szem lányomat a neveldétől? Azért persze ép elméjű felnőtt nő vagyok (Vagy ki tudja…?), aki tisztában van azzal, hogy az óvoda nagy általánosságban egy remek hely, remek szakemberekkel. Megszűntek már az előző rendszer végzettség nélküli óvónői, a gyerekek körül forog a világ, jóformán a fenekük is ki van nyalva. Ezt a gondolatot erősítve magamban, megcéloztuk tavaly ősszel a bejáratot. Rövid várakozás után (az ajtó a kalandos kedvű gyerkőcök visszatartása érdekében kulcsra van zárva) egy kedves arcú óvónéni dugta ki a fejét, s útba igazított minket: óvodai beíratásra előjegyzés a hátsó ajtónál. Rendben, értettük! Meg is találtuk a hátsó ajtót, ami – nyilván a kalandos kedvű óvónénik visszatartása érdekében – szintén kulcsra volt zárva, de még egy árva csengőt sem találtunk rajta. Mivel kopogásunk válasz nélkül maradt, visszasomfordáltunk az első ajtóhoz, és egy éppen beérkező csoport „árnyékában” belopóztunk az épületbe. Először nem örültek nekünk, hiszen nem a megfelelő oldalról közelítettünk, de aztán mégiscsak örültek, hiszen őket választottuk. Nagy dolog ez, kérem! Nem mindegy, hová jár a gyerek 3 évig, a választásnak súlya van. Fel is írták a nevünket, feltettek néhány érdeklődő kérdést, és persze kedélyesen elbeszélgettek az akkor még hallgatag leánykámmal. Éreztem, hogy sínen vagyunk, egyszer az életben sikerült jól választanom!

Az igazi

Panna azóta is sokszor emlegette az óvodát, ahol a számára oly csodálatos apró székeket, asztalokat, fogasokat, és sok más használati tárgyat látta. Magam is gyakran hoztam szóba leendő „munkahelyét”, s meséltem neki. No, nem a saját tapasztalataimat, hanem csupa olyat, amilyennek egy ideális óvodát képzelhet az ember. Hosszas várakozás után a múlt héten érkezett el a nagy nap: az igazi óvodai beiratkozás. Családilag tettük tiszteletünket az eseményen, apa is elkísért bennünket. Mi voltunk a legbüszkébb szülőpár a világon, akik a világ legbüszkébb kislányának a kezét fogták. Óvodába megyünk! Nem, nem köldökcsonkot mosogatunk (bár tagadhatatlan, hogy annak az időszaknak is megvan a maga szépsége, csak egy kicsit macerás), hanem a szüntelenül csacsogó, 96 centis, óvodaérett (leszámítva egy kis szobatisztátalanságot) nagylányunkat íratjuk be az oviba!

Nem tudom, az asztalra kihelyezett játékoknak volt-e valamiféle teszt jellege, Panna azonban rögtön rávetette magát egy béka formájú logikai játékra, és elmélyült tevékenykedésbe kezdett, míg én az adatlapot töltögettem. „Látom, novemberi születésű a kislány. Sajnos csak a betöltött 3 év után tudjuk felvenni, mert kevés a férőhelyünk.” – tájékoztatott az egyik óvónéni. Nem voltam elragadtatva, de persze megértettem a helyzetet. Úgyis van még hová fejlődnünk, például nem ártana szobatisztának lenni ugyebár… logikusnak tűnt a 3 éves korhatár. „Ó, látom, nincs az anyukának munkaviszonya! Akkor sajnos nem áll módunkban felvenni a kislányt. A dolgozó szülők gyerekei előnyt élveznek.” És bingó! Újra itt vagyunk! Ezt valahogy továbbra sem sikerült megértenem. A dolgozó szülők gyerekei előnyben, a nem dolgozó szülők pedig akasszák fel magukat. Árvaként legalább majd a gyerekük is némi „előnyhöz” juthat. (Elnézést, morbid voltam.)

Több gyereket a magyarnak!

Csalódottan és feldúltan érkeztem haza. Nem kapok munkát, amíg a gyerekem nem rutinos óvodás, és nem veszik fel óvodába, amíg nincs munkahelyem. Hol a megoldás? Családi napközi havi 30000-ért? Azt is csak akkor tudja vállalni a család, ha mindkét szülő dolgozik. Aznap este különösen érzékenyen érintett az egyik hír a televízióban: „3 éves kortól kötelező óvoda”. Mégis hogyan? Nincs bölcsődei férőhely, nincs óvodai férőhely, nincsenek munkahelyek, de a magyar párokat gyermekvállalásra kell ösztönözni. Itt valami nagyon nem kerek. De azt is mondhatnám, hogy semmi sem kerek.

Visszatérve tiszavirág életű óvodás kalandunkhoz (apa szerint a gyerek „távóvodás” lett, és ez nagyon trendi dolog), még nincs lefutva semmi. Az óvónők sajnálkoztak és ígérgettek, a felvett gyerekek névsora májusban lesz kifüggesztve. S, ha nem lesz ott a Panna neve? Akkor szoptatok tovább, diplomaosztóig!