Szeparációs szorongás a baba életében

Az első három hónap

Emlékszem – hogyan is felejthetném el? – a kislányunk életének első hónapjaira. Felkészültünk mi lélekben, hát hogyne! Sok időt töltöttünk azzal, hogy erősítettük magunkat a ránk váró, kezdeti sírós napokra. De ki a fene gondolta volna, hogy a gyerek ennyire sírós lesz?! Bizony, a mi kis drágánk éjt nappallá téve sírt. Mit sírt? Zokogott, torkaszakadtából üvöltözött, és tíz körömmel marta a ráncos bőrt újszülött arcocskájáról. Nem kívánom senkinek azokat az időket, és azt hiszem, teljesen természetes, hogy úgy vártuk a 3 hónapos kor végét, mint a Messiást. Miért éppen azt? Hát azért, mert az összes ismerősünk, sőt a gyerekorvos és a védőnő is ezzel vigasztalt: „3 hónapos korára kinövi!”. Hittük is, meg nem is, de más reményünk nem lévén, vágtuk a centit, számoltuk a napokat. És láss csodát! Szinte napra pontosan a 12. hét végén a gyermek valóban megváltozott. Lecsillapult, a sírása mosolyra váltott, és az is előfordult, hogy békésen szemlélődött a kiságyában. Mi több, a helyzet egyre csak jobb lett! Már-már odáig fajult a nyugalom a lakásban, hogy gyerek nélkül tudtam mosogatni, zuhanyozni, hajat mosni, sőt WC-zni is. Éreztem, hogy az első hónapok megpróbáltatásainak szürke lenyomata színesedik a lelkemben, és lassan-lassan átalakulok egy boldog kisbaba boldog anyukájává. 

Újabb változások

Ezért is lepődtem meg nagyon, amikor a 32. hetet követően újabb fordulat állt be a kislányunk lelki világában. Egy sikeresnek mondható, nagyszülőknél eltöltött nyaralást követően a gyerek viselkedése megváltozott. Nekünk, felnőtteknek sem volt könnyű visszaszokni a panelbe, a városba, hogy az önellátásról már ne is beszéljek. Eleinte nem is nyomasztott, hogy a babának van pár sírós napja a hazaérkezésünk után. Amikor azonban a sírás továbbra sem enyhült, sőt egyre huzamosabb ideig és látszólag ok nélkül fennállt, gondolkodóba estem. „Mi baja van ennek a gyereknek? Lehet, hogy vírus?!” És előkerült a lázmérő, bár a könnyektől pirosra mart arcocska cseppet sem tűnt melegnek. „No, ha nem vírus, akkor nyilván fogzás!” Ami ugyan kézenfekvő és reális magyarázat lett volna, ha létezne olyan fogzási fájdalom, ami az ölben tartogatástól elmúlik. Következtek tehát az újabb és újabb teóriák, mint például a „megcsípte valami, leesett, beütötte, megijedt, gyomorrontása van”, de mivel egyik feltételezés sem igazolódott be, kétségbeesetten néztünk egymásra a férjemmel. 

Elő a könyvekkel!

Nem szokásom könyvekből nevelni, sőt inkább kerülöm az ilyen jellegű szakirodalmat, mert megkönnyebbülés helyett rendre azt sugallják számomra, hogy tudatlan és rossz anya vagyok. (Ez nyilván önértékelési zavar, de a lényegen nem változtat.) Mielőtt azonban az orvoshoz rohantam volna a napok óta sírdogáló kisbabámmal, mégis leemeltem a polcról a lakásban található egyetlen könyvet, mely a gyermeknevelésről-gondozásról szól, s melyet a férjem egyik munkatársától kaptunk kölcsön. Hamar fellapoztam a 8 hónapos babáról szóló fejezetet, és az első mondat, amelyen megakadt a szemem, valahogy így szólt: „Nincs két egyforma kisbaba, ezért az érési folyamatok sem ugyanakkor következnek be az egyes gyermekeknél, de a nyolc hónaposok szeparációs szorongása valamennyi anyuka előtt ilyen néven ismert.” Valamennyi anyuka, kivéve persze engem, és a tudatlan, rossz anya énképe máris megerősödött bennem. Annak azért örültem, hogy legalább a kislányom képben van, és nem siklik át hanyagul ezen a fontos érési szakaszon. Ahogy jobban elnéztem hatalmas, könnyben úszó kék szemeit, szinte éreztem, hogy szemrehányóan azt üzeni: „Anya! Szeparációs szorongás nyolc hónapos korban, hát nem érted? Hogy lehet, hogy te erről még nem hallottál?” Mire én: „Édes kicsikém! Tudatlan, rossz anya vagyok, ez most már biztos, de legalább apád is megnyugodhat: nem az van, hogy megutáltad az elmúlt 3 napban, csak félsz, hogy elhagylak, ezért akarsz állandóan velem lenni.”

Szeparációs szorongás

Kiokosodtam, legalábbis szeparációs szorongásilag. Ez az állapot valóban jellemző szinte az összes 8 hónapos körüli kisbabára. A lényege, hogy ráébred: ő és én külön test vagyunk, ennél fogva akár el is veszíthet. Amitől persze retteg, ezért egy fél percre se akar a látóterén kívül tudni, de még jobb, ha állandó testkontaktusban vagyunk. Az ebben a korban bekövetkező rohamos mozgásfejlődés csak ront a helyzeten. Valami olyasmit él át a gyerek minden nap, hogy „De jó: felültem! Úristen, felültem!!! Anya, gyere gyorsan!” És ezt a riadalmat újra és újra elszenvedi, valahányszor új képességekre tesz szert. 

Anya persze ismét gondolkodóba esik és a véres izzadtsággal kiharcolt halovány kis nevelési elvei ismét ingataggá válnak. Én is filozofikus vitákba keveredtem önmagammal azt illetően, hogy mitévő legyek. Kezdjem újra ölben tartogatni a 10 kg felé közelítő gyerekemet? Vagy keményen utasítsam rendre, és ne engedjek a nyafogásának? Ez is, az is nehezemre esett volna, úgyhogy kompromisszumos megoldást találtam. Nem cipelgetem, de nem is fordítok hátat neki. Inkább melléfekszem a játszószőnyegen, és a napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy kisbabaként csúszok-mászok a lakásban. Ha pedig így is eltörik a mécses, akkor jöhet egy kis összebújás, hancúrozás, szopizás. A jelszó: mindent a nyugalomért! 

A szeparációs szorongók mintapéldánya

Így tehát mindenki jól megnyugodott: apa, mert az elkövetkező 2 hónapban biztosan nem kell bébicsőszködnie; a baba, mert ötpercenként ölbe veszem, ölelgetem és biztosítom róla, hogy soha nem hagyom el, ugyanis ő az életem értelme; végül pedig én is. De legalábbis beletörődtem, hogy az első 3 hónap megismétlődni látszik, annyi különbséggel, hogy a gyerek most kizárólag az én nyakamban akar lógni. Tény és való: a kisded a szeparációs szorongók mintapéldánya lett. A könyv szerint ez a nehéz időszak 1-2 hónapig áll majd fenn, de 1 éves korra minden valószínűség szerint elmúlik. Tehát a legrosszabb esetben is csak 4 hónapig kell a gyereket magammal vonszolni a konyhába, ha főzök, a fürdőszobába, ha zuhanyozok, és hamarosan azok a napok is tovaszállnak, amikor a WC-n ülve gyerekdalokat énekelgetek kissé eltúlzott mimikával. De talán nem is a legrosszabb esettel állunk szemben! Amióta ugyanis a kisasszony ráérzett a négykézláb mászás fortélyaira, lazult valamelyest a kötődése. Most már egyáltalán nem akar ölben lenni, így újra magányosan intézhetem a dolgaimat. Igaz, akármerre megyek a lakásban, mindenütt hallom, ahogy slattyog utánam négy mezítlábas tappancs (két talp és két mancs), közben pedig zeng a felháborodott: „Mammamma-mammamma!” szózat. Szóval – szeparációs szorongás nyolc hónapos korban ide, vagy oda – alakulunk.